Clara torkában megakadt a lélegzet.
— De… de Anya azt mondta, hogy Chihuahua városában dolgozik egy nagy textilmanufaktúrában! Azt mondta, jól fizetnek, azért kell elutaznia…
— Mert nem akarta, hogy bűntudatod legyen — válaszolta Margarita könyörtelen őszinteséggel. — Elena tudta, hogy ha megmondja az igazat, te otthagyod az iskolát, otthagyod a jövődet, hogy ápolgasd. Amikor ideérkezett Santa Lucíába, a tüdeje már feladta a harcot. A portói és a téli szél végleg felőrölte. Azért jött ide a Doyle Fogadóba, mert itt csend volt, volt egy meleg sarok a tűz mellett, és én… én megígértem neki, hogy amíg bírja a szeme, varrhat, cserébe pedig fizetem a gyógyszereit és a családjánakküldött pénzt.
Hernán arcáról lefoszlott minden szín. Megtámasztotta a fejét a tenyerével, és halkan felszisszent.
— És én… én akkor ott voltam a közelben. Segítettem a kerítéseknél, ott dolgoztam a szomszéd birtokon. És nem vettem észre semmit. Azt hittem, csak egy újabb csendes varrónő, aki nem szeret beszélni.
— Nem vettél észre semmit, mert Elena ezt akarta — mondta Margarita, és hangja most szigorúvá, de lágyabbá vált. — Nem akarta, hogy sajnálatból segíts neki, Hernán. Amikor odaadtad neki azt a darab bőrt meg a gombokat, és azt mondtad, hogy „a csillagok a gépeknek vannak, nem a kezeknek”, az volt az első alkalom hónapok óta, hogy elmosolyodott. Azt mondta nekem este: „Ez a fiú úgy néz ki, mint aki magával hordozza a világ összes viharát, de a szíve egyenes.”
Clara könnyei csendben futottak végig az arcán. Most már értette. A 7 ágú csillag a köpönyegen nem csupán egy dísz volt; az a remény jele volt, amelyet egy haldokló asszony öltött bele az anyagba, egy olyan ember számára, aki akkoriban ugyanolyan elveszett volt a világban, mint őmaga.
