2. RÉSZ: A CSAPDA ÉS A VÍZ HÁBORÚJA
Gabriel Alcocer az éjszakai sötétségben állt a patak partján, miközben a főmunkása, Don Nacho gyors, szaggatott légzéssel számolt be a hírekről.

– Ramiro a monterrey-i pénzéből megvette a gát feletti területeket, patron – mondta az öreg munkás, és egy zseblámpával a hegyoldal felé mutatott. – A munkásai már az este folyamán megkezdték a földmunkákat. Egy gátat építenek, hogy a hegyi forrást teljesen eltereljék a mi legelőinkről. Ha a víz elapad, a Los Encinos marhaállománya egy héten belül elpusztul, és a ranch csődbe megy.

Gabriel állkapcsa megfeszült. Nem a vagyon vesztése fájt neki a legjobban, hanem az az aljasság, ahogyan Ramiro újra el akarta pusztítani mindazt, ami érték volt San Jerónimo de la Sierrában.

– Hagyják, hogy ássanak – mondta Gabriel hideg, kimért hangon. – Szombatig egyetlen szót sem szólunk senkinek.

Eközben a falu szélén, a barkácsbolt mögötti kis bérelt szobában Elena a kék sálját hajtogatta össze. A 20 csirke halkan gurgulázott az udvaron. Elena tudta, hogy a falu lakói még mindig arról a héttel ezelőtti esküvői reggelről suttognak, amikor ő tépett ruhában, kócosan jött le a hegyről. Nem védekezett, mert megtanulta: a pletyka olyan, mint a futóhomok – minél jobban kalimpál benne az ember, annál mélyebbre süllyed.

De azon a reggelen nem bűnös volt, hanem mentőangyal.

Aznap éjjel Elena nem tudott aludni. Meglátogatta a konyhát, és az ablakon át látta a fák mögött kanyargó patakot. Ismerte azt a hegyet, minden egyes sziklát, minden rejtett forrást és barlangot. És tudta azt is, amit Ramiro Cárdenas a gőgjében elfelejtett: a hegy nem adja oda a vizét annak, aki erőszakkal akarja elvenni tőle.

3. RÉSZ: A SZOMBAT DELETTI JELENET
Szombat reggel 9 óra 50 perckor San Jerónimo de la Sierra főtere zsúfolásig megtelt. Az emberek a bank előtt gyülekeztek, a piacon álltak a kordék, de senki sem a portékát nézte. Mindenki tudta, mi forgott kockán.