Ramiro Cárdenas a vadonatúj teherautója platójának dőlve állt a bank előtt, egy drága szivarral a szájában. Körülötte három fegyveres embere vigyorgott.

– Nézzétek csak! – kiáltott Ramiro gúnyosan, ahogy meglátta Elenát közeledni. A nő a megszokott kék sálját viselte, de mögötte egy kis szekéren ott volt a 20 csirkéje és a dobozokba rakott holmija. – A tojásos nő megérkezett! Talán ma nem csak tojást ad el, hanem a büszkeségét is!

A tömeg elcsendesedett. Pontosan 10:00-kor Gabriel Alcocer lovagolt be a térre. Nem viselt ünnepi ruhát, csak a szokásos munkásingét és a porlepte kalapját. Lépésben haladt a bank előtt ülő Elena felé, majd leszállt a lóról.

– Elkészült, Ms. Rivas? – kérdezte Gabriel, és átnyújtotta a megtisztított, üres kosarat, amit az elmúlt heti tojásokért kapott.

– Elkészültem, Gabriel – felelte Elena szilárdan.

Ramiro ekkor előrelépett, és harsányan felnevetett.

– Ugye nem gondolod komolyan, Alcocer? Egy ilyen nőt viszel a házadba? Egy nőt, akit én az esküvőnk napján otthagytam a mocsokban, mert elment a hegyre egy másik férfival? És miből fogod eltartani? Merthogy holnaptól egyetlen csepp vizet sem kapsz a patakból! A föld a hegyen az enyém, a vizet eltereltem! A Los Encinos szárazságtól fog elpusztulni!

A tömegben megfagyott a levegő. A szomszédos gazdák rémülten néztek egymásra. Ha Gabriel elbukik, a falu gazdasága összeomlik.

Gabriel azonban nem mutatott félelmet. Lassan Ramiro felé fordult.

– A földet megvetted, Cárdenas. De a hegyet nem ismered. És ami a legfontosabb: nem ismered azt a nőt sem, akit hét évvel ezelőtt megaláztál.

4. RÉSZ: A TIZENKILENC ÉVES TITOK ÉS A HEGY IGAZSÁGA
Elena felállt a padrol. A kék sálat levetette a válláról, és egyenesen Ramiro szemébe nézett.