– Hétszer telt el az év azóta a reggel óta, Ramiro – mondta Elena csendes, de csengő hangon, amely bejárta az egész teret. – Azt mondtad mindenkinek, hogy én megcsaltalak, hogy tépett ruhában jöttem le a hegyről. És én hagytam, hogy ezt hidd. Hagytam, hogy az egész falu bűnösnek tartson, mert egy kis hazugság tovább tart, mint egy ember.
– Mert az is voltál! – üvöltötte Ramiro, bár az arca elfehéredett.
– Nem – lépett előre Elena. – Az apád szarvasbika gímje megszökött azon az éjszakán. A száramból készült kötéllel volt megkötve a kerítésnél, de te részeg voltál, és nyitva hagytad a kaput. Tudtad, hogy ha az apád megtudja, hogy elvesztetted a legértékesebb állatát, kiveri belőled a lelket is. Te könyörögtél nekem sírva az esküvőnk előtti éjszakán, hogy menjek el a hegyre, és keressem meg a szarvast, mielőtt az apád felébred!
A falu vénei – akik még emlékeztek Ramiro szigorú apjára – suttogni kezdtek.
– Egész éjjel a fagypont alatti hidegben jártam a hegyet – folytatta Elena. – A tüskék széttépték a ruhámat, a kövek elvásták a lábamat. Megtaláltam a szarvast a befagyott tó mellett, beakadva egy kidőlt tölgyfa alá. Órákig küzdöttem, mire kiszabadítottam. És amikor reggel átfagyva, vérző kézzel visszatértem, te már összeszedted a csomagjaidat, és elmenekültél Monterreybe, mert gyáva voltál szembenézni az apáddal! Azt hazudtad a falunak, hogy én szégyenítettelek meg, hogy elfedd a saját gyávaságodat!
Ramiro arca vörösre gyúlt a düh től. – Ez hazugság! Nincs bizonyítékod!
– De van – szólalt meg Gabriel. – A szarvas agancsa között ott volt Elena családjának abrosza, amivel megpróbálta letakarni az állat szemét, hogy megnyugtassa. Apád megtalálta azt az abroszt a istállóban, Ramiro. Ő tudta az igazságot, ezért tagadott ki téged a végrendeletéből, mielőtt meghalt.
Ramiro elhűlt. A körülötte álló falusiak tekintetéből megszűnt az megvetés Elena iránt, és átadta a helyét a mély, égető szégyennek és a dühnek, amit Ramiro iránt éreztek.
