– És ami a vizet illeti… – tette hozzá Elena, és a hegy felé mutatott. – Ramiro a régi mocsár felett ástatta ki a gödröt. Azt hitte, ott van a patak főere. De a hegyen a víz a mész kőbarlangokon át folyik. Az a gödör, amit ásatott, nem eltereli a vizet, hanem egy földalatti víznyelőbe vezeti.
Abban a pillanatban a távolból egy halk, dörgő hang hallatszott. A hegyoldalban a felhalmozódott víz áttörte a laza sziklaréteget, és a Ramiro által kiásott mélyedés teljes terjedelmében beomlott. A megáradt patak megtalálta a régi medrét, és még erősebben, tisztábban hömpölygött lefelé – egyenesen a Los Encinos ranch legelői felé.
Ramiro teherautója és a munkásai által hordott szerszámok a sár és a víz áradatában álltak. Ramiro tehetetlenül, megszégyenülten állt a tér közepén. A saját gőgje és kapzsisága döntötte romba a tervét.
5. RÉSZ: AZ ÚJ KEZDET LOS ENCINOSBAN
Gabriel odalépett Elenához. Megfogta a nő kezét – nem gyengéden, hanem szilárdan, mint aki egy életre választott társat.
– Segítek feltenni a csirkéket a szekérre, feleségem – mondta Gabriel csendesen.
Elena elmosolyodott. Négy év után először a szemeiből eltűnt a rejtőzködő, riadt tekintet.
Felszálltak a szekérre, és maga mögött hagyták San Jerónimo de la Sierra főterét, ahol a falusiak most már tisztelettel és bűnbánattal néztek utánuk. Ramiro Cárdenas beült a saras teherautójába, és még aznap délután végleg elhagyta a vidéket.
Amikor megérkeztek a Los Encinos ranchra, a nap aranyfénybe vonta a tágas udvart. A ház hátsó részén egy tiszta, világos szoba várta Elenát, amelynek ablakából rálátás nyílt a hegyekre és a csobogó patakra.
Gabriel kinyitotta az ajtót, és átadta a kulcsot Elenának.
– A szobád. A kulcs a tiéd, ahogy megbeszéltük. A 20 csirkédnek már megépítettük a kerítést az udvar végén.
Elena átvette a kulcsot, de nem zárta be az ajtót. Ránézett a férfira, aki nem szavakkal, hanem tettekkel adta vissza a becsületét és az otthonát.
