A bálteremben a zenekar már rég elnémult. A vendégek – a helyi elitség, a gazdag üzletemberek és a befolyásos politikusok – hirtelen abbahagyták a suttogást, és feszült figyelemmel fordultak felünk. Minden szem apámon volt, aki most úgy festett, mint akit agyonütöttek.
2. fejezet: A telefonhívás a Pentagonból
Körülbelül kétszáz mérföldre északra, a Pentagon egyik csendes, ablak nélküli irodájában éppen egy kávét töltöttem magunknak, amikor a védett vonalas asztali telefonom megszólalt.
Nem a szokásos csengés volt; egy éles, sürgős hangjelzés, ami azt jelezte, hogy közvetlen vonalam van a főparancsnokságtól.
Letettem a bögrét, felvettem a kagylót.
– Whitaker ezredes.
– Northstar, itt Vance tábornok a Grand Crestből – hallatszott a hang a vonal túlsó végén. A háttérben hallatszott a country club finom, fojtott zsongása, de a tábornok hangja tiszta volt és szigorú. – Remélem, nem zavarom a vasárnapi pihenőjét, ezredes.
– Nem zavar, uram – feleltem hűvösen, miközben az aktákra pillantottam az asztalomon. – Éppen a holnapi eligazítás anyagait nézem át. Történt valami rendkívüli?
– Ó, mondhatjuk úgy is – mormolta a tábornok, és a hangjában felcsillant egyfajta hideg, fanyar humor. – Éppen a húga, Chloe eljegyzési gáláján veszek részt. A leendő sógoráék, Julian szülei hívtak meg. És éppen most hallgattam meg a édesapját, Harold urat, aki azzal dicsekedett nekem, hogy ön egy haszontalan, alacsony rangú papírtologató, akit nem lehetett idehozni, mert „szégyenben hozná a társaságot”.
Megálltam a mozdulatban. A gyomrom egy pillanatra összezsugorodott, de a hangom nem rezzent meg.
– Értem, uram. Úgy látszik, apám továbbra is következetes a szakmai megítélésem terén.
– Következetes? – horkant fel a tábornok. – Valóban. De tudja mit, Valerie? Úgy gondoltam, hogy egy kicsit fel kellene frissítenünk Harold úr történelmi ismereteit a családjáról. Elővettem a táskámmaz a hivatalos állományi igazolványát és a legfontosabb kitüntetései listáját. Most éppen itt áll előttem, és hirtelen nagyon-nagyon elcsöndesedett.
