Apám leült a legközelebbi székre, mert a lábai egyszerűen felmondták a szolgálatot. A nyakkendőjét már teljesen letépte a nyakáról, a homlokát pedig vastag izzadságcseppek borították. Az elit vendégek, akik tíz perce még hűvös eleganciával kortyolgatták a pezsgőt, most messzire elkerülték a Whitaker családot, mintha valami ragályos betegség terjedne körülöttük.
Vance tábornok lassan becsukta a katonai mappát, és a kemény, átható tekintetét apámra szegezte.
– Harold – mondta a tábornok olyan hangon, mint egy parancsnok a hadbíróságon. – Az ön lánya, Valerie ezredes, az elmúlt hét évben a nemzetbiztonság legmagasabb szintű műveleteit irányította. Miközben ön a társasági körökben lévő kapcsolatokról álmodozott, ő az életét tette fel arra, hogy ön és a családja biztonságban alhasson ebben az országban. És ön vett egy üzenetet, amivel elküldte őt a saját húga eljegyzéséről, mert „szégyent hozna a gálára”.
Chloe sírt. A sminkje elmaszatolódott az arcán, a drága tervezői ruhája pedig most már csak egy felesleges jelmeznek tűnt ebben a kíméletlen valóságban.
– Julian… – zokogta Chloe a vőlegényének. – Julian, kérlek, mondj valamit! Ez nem az én hibám! Apám csinálta!
Julian azonban elhúzódott a menyasszonyától. A fiatal katonatiszt arcán nem volt düh – csak egyfajta mélységes csalódottság.
– Chloe – mondta halkan Julian. – Az apám egész este arról beszélt, hogy mekkora megtiszteltetés lesz a családunk számára, ha egy ilyen kaliberű katonatiszt, mint Valerie ezredes, rokonunk lesz. De most… most azt látom, hogy ti még a saját véreteket sem ismeritek el, ha az nem illik bele a kis felszínes kisstílű világotokba. A gálának vége.
A vőlegény megfordult, és odasétált a saját szüleihez.
Vance tábornok még egyszer rzanézett apámra, aki most már szinte összecsuklott a székében.
