– A hivatalos gépkocsi holnap reggel hatkor érkezik a házuk elé, Harold úr – mondta a tábornok ridegen. – Az elnöki kitüntetés átadására szóló hivatalos meghívó érvényes. A helyük az első sorban van. Azt javaslom, hogy ne késsenek el. Mert ha Valerie ezredes nincs ott a nézőtéren, amikor a nevét szólítják… akkor személyesen gondoskodom arról, hogy a negyvenéves kis cégét, amire olyan büszke, egyetlen tollvonással elsöpörje a Védelmi Minisztérium bürokráciája.
Ezzel a tábornok meghajolt a megdöbbent vendégek felé, elköszöngetett Julian szüleitől, és a két katonai segédjével kísérve lassan elhagyta a termet.
4. fejezet: Az első sor
Hétfő délelőtt a Pentagon dísztermében a fények ragyogóan estek a márványpadlón elhelyezett zászlókra.
A teremben a legmagasabb rangú tábornokok, kormányzati tisztviselők és külföldi nagykövetek ültek. A sorok elején, egy kicsit megszeppenve, de tökéletes fekete öltönyben és kosztümben ott ült apám és Chloe.
Apám feje lefelé lógott. Nem mert felnézni a mennyezetre, sem a többi vendégre. Tudta, hogy mindenki, aki ott van, pontosan tudja, ki ő, és ki vagyok én.
A dobogón álltam, díszegyenruhában, a mellkasomon a kitüntetésekkel, amiket az elmúlt évek legnehezebb éjszakáin érdemeltem ki.
Az elnök személyesen lépett oda hozzám, ráakasztotta a nyakamba a Védelmi Szolgálat Keresztjét, és kezet fogott velem.
– Köszönöm a szolgálatát, ezredes – mondta az elnök halkan, meleg mosollyal. – Az ország büszke magára.
– Köszönöm, elnök úr – válaszoltam, és a tekintetem akaratlanul is elkalandozott a nézőtér első soráig.
Apám ott ült. Amikor a tekintetünk találkozott, a szemeiben nem a régi, lekezelő gőg csillant meg, hanem a felismerés nehéz, kínzó súlya. Megértette, hogy az a lány, akit ő „papírtologatónak” és a társaságra nézve szégyennek tartott, egy olyan világban mozog, amiről ő álmodni sem mert.
A ceremónia után a fogadáson a tábornokok és a miniszterek egyenként jöttek oda hozzám, hogy gratuláljanak. Chloe a sarokban húzódott meg, és amikor odasétáltam hozzájuk, apám felnézett rám.
