Elmosolyodtam. Egy keserű, csendes mosoly volt ez.

– Remélem, nem okoztam nagy zavart az ünnepségen, tábornok úr. Tudom, hogy Chloe sokat fáradozott ezen a gálán.

– Zavart? Nem, ez nem zavar, ez egy katonai tisztogatás – mondta határozottan a tábornok. – És van még valami, ezredes. A távolmaradása nem maradhat következmény nélkül. Az elnök holnap délelőtt fogja átadni a Védelmi Szolgálat Keresztjét a zártkörű eligazításon. És én személyesen ragaszkodom ahhoz, hogy a családja – beleértve a kedves édesapját is – ott üljön az első sorban, hogy lássák, mit is jelent az, amikor valaki „papírokat rendezget” a hazájáért. Most pedig… átadnám a telefont a húgának. Nagyon szeretne beszélni önnel.

A vonal megrándult, és egy másodperc múlva egy remegő, pánikba esett hang szólalt meg a kagylóban.

– Va… Valerie? – lihegett Chloe. A háttérből apám kétségbeesett suttogása hallatszott: „Add ide azt a telefont! Kérlek, mondd meg neki, hogy felejtse el!” – Valerie, kérlek… apa nem úgy értette! Csak… nos, tudod, milyen apa, mindig annyira feszült volt a gála miatt, és… és a tábornok úr itt áll előttünk, és azt mondja, hogy azonnal oda kell utaznunk a Pentagonba, mert különben… Valerie, segíts! Mit jelent az, hogy ezredes vagy?!

Megigazítottam a köpenyemet, és belenéztem a tükörbe, ami az irodám falán lógott. A váll-lapjaim csillogtak a fényben.

– Szia, Chloe – mondtam, és a hangom olyan lágy volt, mint a selyem, de acél keménységű. – Gratulálok az eljegyzéshez. Sajnálom, hogy nem lehettem ott. De mint apám is mondta… a felső társadalmi emberek között valakiinek el kell végeznie a valódi munkát is. Viszlát a Pentagonban.

És letettem a telefont.

3. fejezet: A Grand Crest bukása
Visszatérve a Grand Crest Country Club báltermébe, a helyzet éppen olyan katasztrofális volt, amilyenre számítani lehetett.