A könytár és a Querétarói osztag
A kinti hideg pueblai szitáló eső kopogása szinte eltörpült Lorena lakásának meleg, mégis fojtogató csendje mellett. A karjaimban tartottam a négynapos Mateót, akinek a kis mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Négy nappal a császármetszés után a testem minden egyes sejtje sajgott, de a lelkemben égő düh és anyai elszántság erősebb volt minden fájdalomnál.
Az apám, Rogelio, nem a szokásos idős, magányos katonaként érkezett meg másnap délelőtt tizenegykor. Egy sötét terepjáró állt meg Lorena háza előtt, és amikor apám kiszállt, mögötte még hárman léptek ki a kocsiból: komoly, szikár férfiak, akik úgy mozogtak, mint a volt katonák vagy a legkeményebb dörzsölt építési vállalkozók, akik életükben nem ismertek el semmilyen akadályt.
Apám kinyitotta a bejárati ajtót. Nem ölelt meg azonnal – ez nem volt a mi stílusunk. De amikor meglátta a sápadt arcomat, a könnyes szememet és a kis Mateót a takaróba csomagolva, a szemeiben felvillant az a régi, acélos tűz, amit utoljára akkor láttam, amikor az édesanyám temetésén álltunk.
— Mutasd a gyereket — mondta rekedt, mély hangon.
Odahajolt, egy pillanatra a kisunokájára nézett, a hatalmas, kérges tenyerével óvatosan megérintette Mateo arcát, majd kiegyenesedett.
— Szóval, Iván azt mondta, hogy a fiú nem az övé? És hogy a pénz, amit kölcsönadtam a műhelyre, meg a megtakarításod, az mind “házastársi költés” volt? — kérdezte apám, miközben a konyhaasztalra tette a vastag bőr mappáját.
— Igen, apa — mondtam elcsukló hangon. — A zárakat lecserélte. Nadia már ott él. És elküldte a fotót a sálról is.
Apám bólintott. Nem kiabált. Nem átkozódott. Csak intett a három mögötte álló férfinak – akik közül a legmagasabb, egy öreg jogász és könyvvizsgáló volt, akit apám még a querétarói időkből ismert.
