— Magánterület? — lépett előre apám, és a hangja olyan mélyen zúgott a kis irodában, hogy a falon lévő szerszámtartó tábla is megremegett. — Fia, te azt hiszed, hogy ha elkergeted a feleségedet, és kicseréled a zárakat a büdös kis lakásodon, akkor a világ az tiéd. De elfelejtettél egy apró részletet: az egymillió-háromszázötvenezer pesós kölcsönt, amit tőlem kaptál a gépekre. És ami még fontosabb… a telek, amin ez a műhely áll.
Iván arca hirtelen elveszítette a színét. A magabiztossága darabokra hullott.
— A… a telek az enyém! A nagymamám hagyta ránk!
A jogász, aki apám mellett állt, előhúzott egy vastag, hivatalos okiratot, és kiterítette a pultra.
— Morales úr — mondta a jogász hideg, hivatalos hangon. — Ön valóban örökölte a nagymamájától a romos házat és a földet. De mivel ön hat évvel ezelőtt pénzügyi csődben volt, és a nagymama hagyatéka terhelt volt, az a telek hivatalosan átkerült egy jelzálog- és vagyonkezelési megállapodás alá, amit az ön néhai apósa, Rogelio úr finanszírozott ki, hogy megmentse a végrehajtástól. A föld, amin most áll, a mai napig az öreg úr nevén lévő építőipari cég jelzálog-fedezete alatt áll. Egyetlen tollvonással lehívhatjuk a tartozást, és harminc percen belül elárverezzük ezt a műhelyt a gépekkel együtt.
Nadia, aki eddig a sarokból próbált csendben kiosonni, megállt az ajtóban.
— Iván… arról volt szó, hogy gazdagok leszünk! Milyen adósságokról beszélnek ezek?!
Iván kétségbeesetten kapkodta a levegőt. Rám nézett, a szemében a tiszta félelem tükröződött.
— Mariana… kérlek… mondd meg apádnak, hogy ne csinálja ezt! Mi egy család vagyunk! A gyerek… igen, a gyerek a tiéd, csak… csak Nadia azt mondta…
