— Család? — néztem rá, és a hangom nem remegett. Negyven napja még a könnyeimet nyeltem a hideg járdán, de most… most az anya védelmező ereje égett bennem. — Négy napos volt a fiunk, amikor a járdára dobtál a bőröndökkel a szitáló esőben. Azt mondtad, fizetnem kell egy DNS-tesztért, ha be akarom bizonyítani. Nos, a DNS-tesztet megcsináltatjuk a bíróságon. De a pénzt, amit kölcsönadtam a gépért – a kilencvenhatezer pesót a megtakarításaimból –, meg az apám pénzét… azt utolsó fillérig visszakérjük.
A bíróság és a végzetes leleplezés
Három hónappal később a pueblai családi bíróság folyosóján álltam.
Mateo már három hónapos volt, erős, egészséges kisfiú, aki békésen aludt a babakocsijában. A tárgyalás véget ért. A bíróság nemcsak a gyermekelhelyezési és tartásdíjas pert hozta ki teljes győzelemmel a javamra, hanem a DNS-teszt is – amit Iván kénytelen volt a bíró utasítására azonnal elvégeztetni – százszázalékosan igazolta, hogy Mateo az ő fia.
De a legfájdalmasabb nem ez volt Iván számára, hanem a gazdasági csőd.
Mivel a műhely telekjelzáloga apám kezében volt, és a kilencvenhatezer pesós kölcsönt – a „felszerelésre kölcsönzés” dokumentált átutalását – nem tudta visszafizetni, a bíróság elrendelte a műhely felszámolását és a gépek lefoglalását. Nadia – aki meglátta, hogy a „gazdag műhelyvezető” valójában egy csődbe ment szélhámos, aki még a saját feleségét is kirabolta – már az első tárgyalási nap után elhagyta őt.
Silvia, az volt anyósom, aki onnan a folyosóról nézte végig a kilakoltatásomat, most ott ült a bírósági padon, lehajtott fejjel, mert a saját lakását is el kellett adnia, hogy kifizesse a perköltségeket.
Iván a tárgyalóterem ajtajában állt, a vállai előregörbültek, az inge meggyűrődött. Ahogy elhaladtam mellette a babakocsival, egy pillanatra felém nézett.
— Mariana… — próbálta mondani, de a hangja elakadt.
Megálltam. Ránéztem arra a férfira, aki azt hitte, hogy a gyengeségemet ki lehet használni, aki a nehéz óráimban hátat fordított, és aki a kisfiúnkat is meg akarta tagadni a pénzért.
