— Lányom — mondta apám, és a szemembe nézett. — Amikor az esküvőtök előtt azt mondtam, hogy nézd meg, mit csinál azzal, ami már van… nem azért mondtam, mert gonosz voltam. Azért mondtam, mert egy olyan embert ismertem fel benne, aki mások munkáján akar meggazdagodni. De Iván elfelejtett egy apróságot: a jog nem a hazugoké, hanem a dokumentumoké. Megvan a kölcsönszerződés, amit aláírt a műhely bővítésére?
— Megvan. És megvan a kilencvenhatezer pesós átutalás is, amit márciusra ígért vissza a „felszerelésre kölcsönzés” címszóval.
Apám szája szélén egy halvány, szinte jeges mosoly futott át.
— Tökéletes. Akkor most indulunk. Nem a házhoz megyünk, Mariana. Hanem a jogi harchoz, meg a műhelyéhez. Mert az a föld, amire a műhelyt építette… az nem az övé.
A műhely és a tulajdonjogi csapda
Két órával később Pueblából már a peremkerületi ipari zóna felé tartottunk. A konvojunk – apám terepjárója és a mögötte haladó furgon a jogászokkal – megállt a Morales Gépészeti Műhely előtt.
A fémredőnyök zárva voltak, de a kis iroda ablakán át látni lehetett a bent égő neonfényt. Iván ott ült az asztalnál, és valószínűleg a papírokat rendezgette Nadiával, aki most már a „hivatalos” párja volt.
Apám nem kopogtatott. Az egyik kísérője – egy hatalmas, csendes férfi, aki egykor a katonaság alatt apám jobb keze volt – egyetlen határozott mozdulattal benyitott a nyitvahagyott kiskapun.
Iván felpattant az asztaltól, az arca eltorzult a dühdttől, amikor meglátta, hogy én lépek be elsőként, a karomban a kis Mateóval, mögöttem pedig apám és a jogászok csapata következik.
— Mi a fene ez?! — ordította Iván, és a pultra csapott. — Hogy mertek idejönni?! Mariana, takarodj innen a fattyaddal! Ez az én magánterületem!
