Könnyedén elléptem előle, és a képernyőt az asztalnál ülő idős nagybácsi – a család legtekintélyesebb tagja, Arthur bácsi – elé tartottam.
— Nézze csak, Arthur bácsi. Ez a tegnap éjfélkor bejegyzett ingatlannyilvántartási kivonat. Ez a ház, ahol most ülünk, kilencven százalékban az én nevemen van. A házassági szerződésünk értelmében én vásároltam meg a jelzálogot a banktól, hogy megmentsem Markot a börtöntől és a családot az utcára kerüléstől.
3. fejezet: Az asztal elszabadul
Arthur bácsi felvette az olvasószemüvegét, és a képernyőre meredt. Az arca pillanatok alatt elfehéredett.
— Mark… ez igaz? — kérdezte a nagyapa korú férfi, a hangjában mély felháborodással. — Zsófia pénzéből éltek? Miből fizettétek ki az esküvőt?
— Én fizettem mindent — válaszoltam Mark helyett. — Az utolsó szálig. A kaját, amit most esztek, a ruhát, amit Mark visel, és az autót, amivel Evelyn tegnap a templomhoz hajtott. Mindent én fizettem. Mert azt hittem, egy családdá válunk. Azt hittem, a szeretet és a tisztelet az alapja ennek a kapcsolatnak.
Mark arca eltorzult a dühtől és a szégyentől.
— Te… te rohadék! — sziszegte felém lépve. — Ezt előre kitervelted!
— Nem, Mark — néztem mélyen a szemébe. — Én bíztam benned. De magammal hoztam a biztonsági hálómat. Mert édesanyád már az esküvő előtt megmutatta, milyen ember valójában. És ma reggel mindketten bebizonyítottátok, hogy nem társat kerestetek bennem, hanem egy gazdag cselédet, akit megalázhattok, hogy felülkerekedjetek a saját nyomorúságotokon.
Evelyn felugrott a székéből, a csészéje felborult, a kávé elárasztotta a méregdrága abrosszal leterített asztalt.
— Takarodj ki a házamból! — visította. — Takarodj innen, te gátlástalan dög!
Ránéztem az idős nőre, és a mosolyom még hidegebbé vált.
— Úgy tűnik, nem figyeltél, Evelyn. Ez nem a te házad. Ez az én házam.
4. fejezet: A tisztogatás
Felemeltem a kezemben lévő koszos, zsíros rongyot, amit Mark az arcomba dobott.
