“Igen.
“És az állatok?”
“Részt vettem. Javier a negyedik napon vette fel őket.
Egy szünet következett.
“Nem ezt mondja Nuria.
—Nuria mondja azt a részt, ami miatt továbbra is dühös maradhat.
Teresa egy szemremondásra számított. Pilar csak így kérdezett:
“És hogy vagy?”
Ez a négy szó lefegyverezte őt.
A családból senki sem kérdezte meg tőle a temetés óta.
Teresa sírt, és mesélt neki az áthelyezésekről, a házról, az állatokról és az évek szívességeiről.
Pilar hallgatott.
“Korábban kellett volna határokat szabnod.
“Igen.
“De meg kellett volna tanulniuk látni őket anélkül, hogy falat kellett volna építened.”
A hívás után Pilar kijavította a családi csoportban terjedő pletykákat. Nem sértette meg Nuriát. Csak annyit magyarázott el, hogy az állatokat soha nem hagyták el, és Teresának joga van távozni.
A kiadvány aznap délután eltűnt.
Két héttel később, Alexandriából, Teresa videóhívást fogadott el Javiertől.
A fia fáradtnak tűnt.
“Anya, az áthelyezés az én dolgom volt. Nuria tudott néhányat, nem mindet. Akkor kezdődött, amikor azt hittem, vissza fogom adni neked a következő hónapban. Aztán jött egy újabb törvényjavaslat. Mivel mindig azt mondtad: “ha szükséged van valamire, mondd el”, meg voltam győződve róla, hogy nem is olyan komoly.
“Megmondani nekem nem ugyanaz, mint elvenni.
Javier lehajtotta a fejét.
“Tudom.
“Most már tudod.
Mély levegőt vett.
“A temetésen a házról is kérdeztem, mert féltem. Azt hittem, eladsz, és minden ismert eltűnik. De ezt a lehető legrosszabb módon mondtam.
“Nem kérdezted meg, hogy félek-e.
Javier lehunyta a szemét.
“Nem.
Teresa nem mentette meg a csendtől.
Egész életében enyhítette a következményeket, hogy a fia ne hordjon túl sokat. Ezúttal hagyta, hogy érezzem őket.
“Visszafizetem a pénzt,” mondta. Havi 250 euró ajánlatot tettem.
“Küldd el a menedzsernek.”
“Nem bízol bennem?”
“Újra bízni akarok. Ez nem ugyanaz.
Javier bólintott.
Aztán elmondta neki, hogy Sombra már a kanapén alszik, Cloud normálisan eszik, és a két papagáj válaszolt, amikor Leo fütyült.
