Először fordult elő a beszélgetés nem arról, mit tehet Teresa értük.

Amikor letették a telefont, kiment a fedélzetre.

Nem érezte magát győztesnek.

Szomorú volt.

A határok nem mindig okoztak azonnali enyhülést. Néha először megmutatták, hány kapcsolat függ attól, hogy valakinek nincs semmi.

Nuriával tovább tartott.

Majdnem két hónap telt el üzenet nélkül. Aztán, amikor a hajó átkelt az Indiai-óceánon, egy mondat következett:

“Leo téged keres. Hívhatunk vasárnap?”

Teresa így válaszolt:

“Igen. Este 6-kor. Csak beszélgetni, nem szívességeket kérni.”

A hívás azzal kezdődött, hogy Leo egy hatalmas hajó rajzát mutatta neki. Nagymamáját a fedélzeten, Ramónt pedig csillagként festette a vízen.

Teresa el kellett fordítania az arcát.

Ekkor megjelent Nuria.

“Mondani akartam valamit. Aznap amit tettem, az rossz volt. Hagyd így az állatokat. És elmondom, hogy mindannyiunknak voltak problémái.

Nem volt tökéletes bocsánatkérés, de ez volt az első alkalom, hogy Nuria elismerte a kárt, anélkül, hogy kifogást mondott volna.

“Köszönöm, hogy kimondtad,” válaszolta Teresa.

“Gondoltam rá a három hónapra is, miután Leo megszületett. Mondtam, hogy szívesen segítesz.

“Örömmel találkoztam az unokámmal. Ez nem jelenti azt, hogy nem volt kimerült.

Nuria oldalra nézett.

“Azt hiszem, túlzottan hozzászoktunk.

“Igen.

“Meg fogsz bocsátani nekünk?”

Teresa lassan lélegzett.

—A megbocsátás és a visszatérés ugyanahhoz a dologhoz két különböző dolog.

Nuria nem vitatkozott.

A következő hónapokban mindenkit kevésbé drámaian, de mélyebben megváltoztattak.

Teresa megtanult utazni anélkül, hogy bűntudatot érezne. Akvarellre iratkozott be, barátságot kötött egy másik zaragozai özvegygel, és egyedül kezdett éttermekre járni anélkül, hogy gondolta volna, hogy igazolnia kell magát.

Semmi sem törölte el Ramónt.

Épp ellenkezőleg.

Távol a kórházban töltött utolsó hónapoktól Teresa az egész házasságot idézte fel: az olcsó utazásokat, az abszurd vitákat, a vasárnapokat a tengerparton, a késedelmes számlákat, a kis konyhákban tartott csókokat, és arra az alkalomra, amikor Ramón eltévedt útközben Cuenca felé, és 40 percig úgy tett, mintha pontosan tudja, hová megy.