II. RÉSZ: Az igazság pillanata a logisztikai platform csarnokában
A reggeli napfény élesen szűrődött be a Ferrer Distribución óriási raktárának üvegfalain keresztül. A raklapok között járó targoncák zúgása halk háttérzajként szolgált, de a főbejáratnál most olyan feszültség uralkodott, amit vágni lehetett volna.

Óscar Montalbán a kezében tartott egy hivatalos elbocsátási papírt, az arcán pedig az a diadalmas, gúnyos mosoly terült szét, amit a beosztottai már jól ismertek. Előtte Carmen állt, egyetlen kis kartondobozzal a kezében, amelyben a tizenöt év alatt összegyűjtött személyes tárgyai – egy kopott bögre, egy családi fotó és néhány toll – voltak.

— Azt hitted, hogy mert tegnap megúsztad egy figyelmeztetéssel, a főnök örökre védeni fog? — mondta Óscar hangosan, hogy minden raktári dolgozó hallja. — Itt nincs helye tolvajoknak, sem pedig olyanoknak, akik nem tartják tiszteletben a vezetőség utasításait. Azonnal távozz az épületből, Carmen!

Marta Llorente, a humán erőforrások vezetője tehetetlenül állt a sarokban. Próbált közbelépni tegnap, de Óscar közvetlenül a cég ügyvezető igazgatójának nevére hivatkozva azonnali hatállyal aláíratta a papírt.

Carmen nem sírt. Nem emelte fel a hangját. Az arca méltóságteljes nyugordtságot sugárzott, ami még jobban idegesítette Óscart.

— Nem loptam semmit, Óscar — mondta Carmen csendesen, de határozottan. — Azok a papírdobozok az újrahasznosításra szánt hulladékok közé tartoztak, amiket Pilar édesanyám otthona használt fel a gyerekek rajzaihoz. De te ezt soha nem értenéd meg. Neked a karton fontosabb, mint az emberi méltóság.

— Elég a beszédből! Tűnés! — üvöltötte Óscar, és egy mozdulattal a kijárat felé mutatott.

Ekkor a raktár dupla üvegajtajai hirtelen kinyíltak.

Egy sötét öltönyt viselő, magas férfi lépett be a csarnokba. A léptei határozottak voltak, az arcán pedig olyan hideg, fagyos kifejezés ült, ami azonnal elnémította a termet.

Álvaro Ferrer volt az.

A leleplezés órája
Óscar arcáról a gúnyos mosoly egy szempillantás alatt eltűnt. Gyorsan megigazította a nyakkendőjét, és izgatottan sietett a tulajdonos elé, miközben a kezében tartotta a kirúgási papírt.