Carmen a könnyeivel küszködött. Ránézett a dobozára, amiben a régi emlékei voltak, majd Álvaro arcára, akiben hirtelen felismerte azt a kisfiút, akiről az édesanyja annyiszor mesélt szeretettel.
— Elfogadom, Álvaro — mondta Carmen, és a kezét nyújtotta a férfiak. — De egy feltétellel: a dobozomat visszaviszem az irodámba. Az emlékeinkre mindig szükség van, hogy soha ne felejtsük el, honnan jöttünk.
IV. RÉSZ: Epilógus – A Casa Esperanza új hajnala
Hat hónappal később.
A paterna logisztikai platform irodái teljesen átalakultak. A rideg, feszült légkör helyett most nyitott, meleg és emberséges kultúra uralkodott.
Carmen az új, napfényes irodájában ült az íróasztalnál. Az ablakból kilátás nyílt a raktár udvarára, de gondolatban már a Casa Esperanza délutáni programjain járt. A Ferrer Distribución alapítványa per pillanat teljesen felújította a gyermekotthont: új tető, modern számítógépesterem, tágas konyha és egy gyönyörű játszótér várta a gyerekeket a nagy guavafa árnyékában.
A bejárati ajtón kopogás nélkül lépett be valaki. Álvaro volt az, kezében két csésze kávéval.
— Hogy állnak a számok, igazgató asszony? — kérdezte mosolyogva, miközben letette a kávét az asztalra.
Carmen felnézett a papírokból, és viszonozta a mosolyt.
— A logisztika tökéletes, Álvaro. És a Casa Esperanza új napenergia-rendszere is teljesen elkészült. Az édesanyád biztosan büszke lenne ránk odafent.
Álvaro az ablakhoz lépett, és kifelé nézett a tiszta, délutáni égboltra. A múlt árnyai végleg elszálltak; a bűntudat helyét átvette a cselekvő szeretet és a felelősség.
— Tudod, Carmen — mondta halkan Álvaro, miközben a kezébe vette a kávéscsészét. — Sokáig azt hittem, hogy a siker az, amit az ember magának épít. De most már tudom, hogy az igazi gazdagság az, amikor képesek vagyunk helyrehozni azt, amit régen elrontottunk, és amikor megadjuk a méltóságot azoknak, akiknek a legnagyobb szükségük van rá.
Carmen odalépett hozzá, és koccintott a csészéjével.
