A raktárban teljes csend uralkodott. Óscar Montalbán sápadtan állt a sarokban, a lábai alól kicsúszott a talaj.
— És most — folytatta Álvaro, és a tekintete Óscarra szegeződött —, ez az ember, akit ön alkalmatlannak és tolvajnak nevezett, nem más, mint annak a nőnek a lánya, aki megmentette az életemet. Ha nincs a Casa Esperanza, én ma nem állnék itt, és ez a cég sem létezne.
III. RÉSZ: Az igazságosztás
Álvaro odalépett a rémült Óscarhoz. A férfi hátrálni próbált, de a raklapok megállították.
— Óscar Montalbán — mondta Álvaro hideg, metsző hangon. — Ön ma reggel bocsátotta el a cég leghűségesebb dolgozóját alaptalan vádakkal, miközben a belső audit jelentései már régóta mutatják, hogy a saját költségvetési csalásait és a beszállítói kenőpénzeket a logisztikai részlegen keresztül intézte. A biztonsági kamerák és Marta Llorente dokumentumai már az én kezemben vannak.
Óscar elfehéredett.
— Mr. Ferrer… kérem… ez csakfélreértés… én csak a cég érdekeit…
— Marta! — kiáltotta Álvaro.
A humán erőforrások vezetője azonnal előrelépett.
— Igen, uram?
— Kérem, készítse el két ember elbocsátási és jogi eljárási papírját. Az egyik Óscar Montalbáné, aki ma utoljára lépett be ebbe az épületbe. A rendőrség már úton van a sikkasztási ügyek miatt.
— És a másik, uram? — kérdezte Marta meglepetten.
Álvaro elmosolyodott, és Carmen felé fordult.
— A másik pedig… egy új kinevezés.
Álvaro odalépett Carmenhez, és tiszteletteljesen meghajolt előtte.
— Carmen. Ha elfogadja… szeretném, ha ön lenne a Ferrer Distribución új társadalmi felelősségvállalási és logisztikai igazgatója. Nemcsak azért, mert megérdemli, hanem azért is, hogy a Casa Esperanza soha többé ne szenvedjen hiányt semmiben, amíg ez a cég létezik.
A raktár dolgozói hirtelen tapsolni kezdtek. A tapsvihar egyre erősödött, átjárva a csarnok minden sarkát. Néhányan még fütyültek is örömükben, láthatóan megkönnyebbülve, hogy Óscar rémuralma végre véget ért.
