— Mr. Ferrer! Micsoda váratlan tisztelet! Éppen most tisztítom meg a céget az olyan alkalmatlan és tisztességtelen elemektől, mint…
Álvaro egyetlen szó nélkül elsétált Óscar mellett. Meg sem állt, amíg oda nem ért Carmenhez. Megpillantotta a dobozt a nő kezében, majd felnézett Carmen arcára – ugyanarra az arcra, amelynek a hangját tegnap este a “Casa Esperanza” udvarán hallotta, miközben a gyermekkori emlékeit mesélte a kis árváknak.
Carmen meglepetten nézett a férfira. Nem ismerte fel a milliárdos tulajdonost, de látta a férfi szemében csillogó könnyeket.
— Mr. Ferrer… — dadogta Óscar zavartan, utána szaladva. — Ő csak egy raktári munkás volt, aki…
— Fogja be a száját, Óscar! — vágott közbe Álvaro. A hangja nem volt hangos, de olyan félelmetes erő áradt belőle, hogy Óscar megdermedt.
Álvaro odalépett Carmenhez, és lassan, szinte tiszteletteljesen kivette a kezéből a kis kartondobozát, majd letette egy közeli asztalra.
— Carmen… ugye? — kérdezte Álvaro, és a hangja enyhén remegett. — Ha jól tudom… te vagy Pilar Benavent lánya. A Casa Esperanza vezetője.
Carmen összevonta a szemöldökét.
— Igen. Az édesanyám harminc éven át építette azt a helyet. De… honnan ismeri az édesanyám nevét?
Álvaro vett egy mély levegőt, és a raktárban dolgozó száz ember felé fordult, akik most feszültséggel teli csendben figyelték a jelenetet.
— Húsz évvel ezelőtt egy fagyos, esős éjszakán egy beteg asszony és egy tízéves, rongyos ruhás kisfiú érkezett Paterna utcáira. Nem volt pénzük, nem volt otthonuk, és a világ minden kapuját bezárta elöttük — kezdte Álvaro, miközben a hangja betöltötte a nagy csarnokot. — Az a kisfiú én oltalmam volt. Az édesanyám a karjaiban hozott el minket a Casa Esperanza kapujáig. Pilar Benavent etetett meg minket, adott nekünk szobát, és ő adta vissza a hitet az édesanyám haldokló szívében. Azt ígértem, hogy egy nap visszatérek, hogy megköszönjem. De a büszkeségem, a pénz és a karrier elvakított, és túl sokáig tartott, amíg megértettem, hogy ki vagyok valójában.
