Egy novemberi napon, amikor bevásárlásról tért vissza, összefutott Egor épület előtt. Fáradtnak tűnt, arcvonásai kifeszültek.
“Szia,” mondta habozva.
“Szia,” válaszolta Yana, próbálva továbblépni.
“Várj,” állta el az útját Egor el. Beszéljünk, kérlek.
“Miről, Egor?”
“Hiányzol.” Tényleg. Megértettem, hogy hibáztam. Miattad veszekedtem az anyámmal. Mondtam neki, hogy tévedett.
“Ez jó,” értett egyet Yana. Nagyon örülök neked.
“Yana, kezdjük az elejéről. Megváltoztam. Őszintén.
Yana nyugodtan nézett rá:
“Egor, nem változtál. Most értetted meg, hogy elvesztettél egy lakást. Ha igazán szerettél volna, azon az estén, a nappaliban megvédtél volna a családod előtt. De hallgattál. És ez mindent elmond.
“Yana…
“Viszlát, Egor.” Azt kívánom, hogy boldog legyél.
Körbejárta a házat, és belépett az épületbe. Amikor hazaért, levette a cipőjét, a konyhába ment, és a bevásárlótáskáit az asztalra tette. Meggyújtotta a vízforralót. Az üveg másik oldalán hó hullott, az év első napja.
A telefonja rezegett — üzenet Svetkától: “Yanka, holnap megyünk moziba? Most jelent meg egy nagyszerű új film.
Yana mosolygott, és begépelte a válaszát: “Menjünk.” Mikor történt? »
Az élet ment tovább. Egor nélkül, családja nélkül, hazugság vagy árulás nélkül. Yanának nem volt semmi bánata. Elszökött az otthonából. És ez elég volt a továbblépéshez.
