A bögre pereme meleg volt a kezemben, de a benne lévő fekete kávé gőze hamar elszállt a hajnali, metsző északi szélben. A Superior-tó felől fújó fagyos levegő belemaradt az arcomba, mégsem bírtam elfordítani a tekintetemet. Nora ott ült a verandán álló második hintaszékben – abban a székben, amelyet októberben, még a fagyok beállta előtt kezdtem faragni, miközben titokban róla ábrándoztam. Nem viselt kabátot, csupán egy vastag, kopott gyapjúpulóver borította a vállát, mégis egyenesen, rendíthetetlenül ült, mint egy világítótorony őre a viharban.
„Elmondtad az egész tónak,” ismételte meg halkan, szinte beleveszve a fák susogásába. „Most kérdezz meg tőlem. Nem vicc.”
A mondat ott lógott köztünk, nehézen és megmásíthatatlanul, mint a tavaszi olvadás előtti utolsó, vékony jégréteg. Három év hallgatás, köhintésekbe fojtott pillantások, ablakon át intett ceruzák és ezer meg ezer óvatos vicc sűrűsödött össze ebben az egyetlen pillanatban. Walt a boltban letette volna a dobozát, ha látja ezt; a falu egész népe, amely eddig csak a magányos asztalosról és a csendes művésznőről beszélt, most ott suhogott a hátunk mögött a fenyvesek hangjában.
Letettem a bögrét a korlátra. A fa még nedves volt a reggeli dértől.
– Nora – mondtam, és a hangom rekedtebb volt a szokásosnál, mintha nem is a saját torkomból jönne, hanem a kabin gerendáiból, amelyek évtizedek óta tartották a tetőt a viharok felett. – Amikor először megláttalak az ablakodnál gyerekkönyveket rajzolni, azt hittem, te vagy a legbiztonságosabb dolog ezen a rideg vidéken. Aztán jött a jégvihar, és te nem nyitottad ki az ajtót. Akkor azt hittem, örökre távol maradok. De minden vicc, amit azóta mondtam, csak egy gyáva kísérlet volt arra, hogy megkérdezzem: van-e helyem a te világodban is, nemcsak itt, a fák között.
Nora nem mozdult. A tekintete, amely annyi papírlapot telejsített már élettel, most engem mért, mélyen, kutatóan, minden védőpajzs nélkül.
