– Te félsz a legjobban a válaszoktól, Ben – mondta halkan, de a hangja tisztán csengett. – Az apád emléke… a megígért, de soha be nem váltott dolgok. Azt hitted, ha mindent viccnek öltöztetsz, senki sem hagyhat ott igazán, mert soha nem is kértél semmit komolyan. De én nem akarok egy vicc lenni a jegyzetfüzetedben. Nem akarok az a téli kaland lenni, amit elmesélsz a helyieknek a tavaszi olvadáskor.
– Nem volt az – mondtam, és közelebb léptem a székéhez. A fa padló megnyikordult a talpemlék alatt. – Már augusztusban, amikor ezt a széket terveztem, tudtam, hogy nem a télre készülök. Hanem rád.
Nora a kezébe vette a saját bögréjét, ujjait köré fonta, mintha abból merítene erőt.
– A minneapolisi lakás… igaz. A szerződést aláírtam, Ben. Március elsejétől várnak. Ott van a stúdió, a megbízások, a biztonság, amit egész életemben kerestem, mielőtt a főbérlőm eladta a házat. És amikor idejöttem… azt hittem, ez csak egy ideiglenes menedék. Egy hely, ahol átvészelhetem a telet, amíg újra talpra állok.
A gyomrom egy pillanatra görcsbe rándult. A régi félelem, a jól ismert nehézség visszatért a mellkasomba. Természetesen Minneapolis. Természetesen nem maradhat itt.
De Nora folytatta, és a szeme csillogásában ott volt a hajnali napfény első sugara, amely áttörte a fák koronáját.
– De aztán főztél nekem. Kifestetted a fészert. Nem kérdezted meg, miért sírtam éjszaka a papírok felett, csak odatetted a teát a tűzhelyre. És amikor megláttam a rajzot, amit karácsonyra adtam… a lámpást az ajtód mellett… rájöttem, hogy nem Minneapolis a hiányzó darab az életemben, Ben. Hanem az otthon. Csak… rettegtem ettől. Rettegtem attól, hogy elhisszük, amit itt építünk, aztán márciusban mindketten visszatérünk a saját kis dobozainkba.
Megállt egy pillanatra, majd mély levegőt vett.
– Szóval most itt vagyok. A táskáim a teherautó platóján vannak. A szerződés aláírva. Mit mondasz erre, asztalos?
