A napfelkelta narancssárga fénybe borította a befagyott tavat. A jég alól halk, mély morajlás hallatszott – a tavasz első jele, a rügyező, feltörő élet hangja.
– Nem megyünk Minneapolisba – mondtam határozottan, miközben letérdeltem a hintaszék elé, hogy a szemébe nézzek.
Nora felvonta a szemöldökét, félig mosolyogva, félig hitetlenkedve.
– Micsoda? A szerződés… a munkám…
– Nem azt mondtam, hogy te nem mész oda – vágtam közbe, és óvatosan ráhelyeztem a kezem a térdére a vastag pulóveren keresztül. A keze meleg volt, és nem húzta el. – Azt mondtam, nem megyünk. Egyedül semmiképpen. Segítek felpakolni a cuccaidat a teherautóra. Elvezetlek Minneapolisba. Segítek beköltözni abba a lakásba, és megnézem a stúdiódat. De amint lemegy az első ottani hétvége, visszajövünk ide. Vagy… talán meg sem állunk örökre Duluth-ig. Mert van elég fa a fészerben egy újabb évtizedre, és van egy asztalos, aki nem akar többé viccelődni.
Nora elmosolyodott. Az a fajta mosoly volt ez, amelyik teljesen megváltoztatta az arcát: elűzte az évek óta tartó magány árnyékait, és melegíteni kezdett, jobban, mint a fatüzelésű kályha.
– Ez nem hangzik rosszul, Ben Miller – súgta. – De mi lesz a megrendeléseiddel? A bútorokkal, amiket készítesz?
– A bútort bárhol le tudom faragni, ahol van egy jó fűrész meg egy sarok, amibe elférek. De a hintaszék… –biccentettem a fejemmel a külső szék felé – …az ott marad. És megvárja, amíg visszatérünk a városból. Vagy amíg eldöntöd, hogy a teherautó egy irányba indul vissza.
Nora letette a kávésbögréjét a verandára, lehajolt, és a tenyerébe fogta az arcomat. A bőre fahéj- és kávéillatú volt, és olyan otthonos, mint a kabin melege a legnagyobb hóviharban.
– Akkor kérdezz meg rendesen, Ben. Úgy, hogy a tó is hallja.
Felnéztem rá, és a bizonytalanság, amely eddig éjjelente fojtogatott, végleg elszállt a füsttel együtt.
– Nora Evans. Leszel a feleségem? Nem vicc. Soha többé nem vicc.
