“Töltsük a telet a kabinomban,” vicceltem, miközben a szomszédom, Nora nézte, ahogy bepakolom a teherautómat. “Fatüzelő, nincsenek szomszédok, alig nincs mobilhálózat.” “Rendben,” mondta, mielőtt befejeztem volna.

Nora szeme behullámzott a könnyeitől, de a mosolya ragyogóbb volt a reggeli napnál.

– Igen, Ben. Nem vicc.

A teherautó motorja mélyen morgott a fagyott kocsibejárón. A két sporttáska hátul ült, de most már nem a búcsút jelentették. Mellettünk, a verandán, a két hintaszék egymás mellett ringatózott a lágy reggeli szélben, mintha csak azt üzennék az elhaladó világnak, hogy itt valami végre a helyére került.

Ahogy elindultunk dél felé, a jég lassan olvadni kezdett az úttest szélén. Nora a kezemre tette a kezét a sebességváltón. Nem volt rajta kesztyű.

– Tudod – mondta, miközben elhagytuk a tó utolsó kanyarját –, a főbérlőmnek igaza volt. El kellett adnia azt a házat. Különben soha nem találtalak volna meg a hóviharban.

– És én soha nem mertem volna kopogtatni – feleltem, és mélyen belélegeztem a kabinból magammal hozott fenyő- és fahéjillatot.

Előttünk állt a tavasz, a város, az új munkák és a Minneapolisba vezető út – de mögöttünk, a hegytetőn, a kis kabin kéményéből még mindig vékony, fehér füst szállt fel az égbe. Nem azért, mert elhagytuk volna. Hanem azért, mert mostantól ott égett a tüzünk. Minden egyes nap, minden vicc nélkül.