— Mondom, hogy intézzék el! — üvöltötte Héctor, miközben az öklével rácsapott a tolószék karfájára. — Tudják, ki vagyok én? A társadalmi kapcsolataim…
— Nem, Héctor. Itt senki sem tudja, ki vagy — vágott közbe egy mély, határozott hang a folyosó végéről.
A léptek ritmusa visszhangzott a fényes csempéken. A kórházi alkalmazottak azonnal utat engedtek: a fehér köpenyt viselő, magas férfi magabiztos léptekkel közeledett, mögötte Elenával. A kitűzője – DR. DANIEL NAVARRO, A NEFROLÓGIAI ÉS TRANSZPLANTÁCIÓS INTÉZET IGAZGATÓJA – úgy csillogott a neonfényben, mint egy vádló tábla.
Héctor felkapta a fejét. A gúnyos mosoly, ami percekkel ezelőtt még az arcán ült, azonnal megfagyott. A szeme kerekre nyílt, a szája pedig tátva maradt. Azt hitte, csak hallucinál a láz és a fájdalom miatt.
— Túdsz még valamit a fiadról? — csengett vissza Héctor saját korábbi, megvető kérdése a saját fejében.
Daniel megállt két lépésre tőle. A magassága, a kifogástalan öltözéke, a zsebébe csúsztatott szénszálas sztetoszkóp és a tekintetéből áradó fenséges nyugalom teljesen összetörte a volt barát arroganciáját.
— Papa — mondta Daniel tisztán, minden gúny nélkül, de olyan súllyal, ami azonnal elnémította a folyosót. — Azt kérdezted odalent, hogy mi van a fiaddal. Nos, itt áll előtted. Én vagyok az. És úgy tűnik, jelenleg én vagyok az egyetlen ember az egész épületben, aki megmentheti az életedet.
Veronica levegőért kapkodott.
— Ez… ez képtelenség. Ő… ő csak egy nyomorék kölyök volt…
Daniel rászegezte a tekintetét a nőre, de nem méltatta hosszabb válaszra. Hozzáfordult a kísérő rezidenshez és a főnővérhez:
— Készítsétek elő a sürgősségi műtőt a hatos szektorban.
— Kezdjétek meg az azonnali szisztémás antibiotikumos kezelést a lábára.
— A vesefunkciói miatt azonnali hemodialízist írok elő. A költségeket a Nefrológiai Intézet igazgatói keretéből írjátok le; én magam vállalom a felelősséget.
