Elena elmosolyodott, és bólintott egyet – nem szavakkal, hanem azzal a megmásíthatatlan, évtizedes egyetértéssel, ami mindennél többet mondott.
Daniel kihelyezte a lépteit az utcára. A délelőtti napfény teljes fényében ragyogta be a teret. A járása teljesen határozott volt; a jobb lábának egykori rendellenessége már csak a múlt emléke volt, amit a tudomány és az akarat meghódított. Nem sántított. Felemelt fejjel lépkedett előre, mert tudta: a világon senki sem mondhatja meg többé, hogy mennyit ér.
És valahol a város szélén, egy kis, szerény albérletben egy megtört ember nézte a tévét egyedül, megértve végre, hogy a vér nem ad tiszteletet, és a büszkeség semmit sem ér, ha az ember elveszíti a saját fiát.
Vége.
