Héctor megremegett a tolószékben. A torkán akadékoskodó szavak – a mentegetőzés, a büszkeség maradéka – mind elszálltak. Amikor ráébredt, hogy az a fiú, akit tizennyolc évvel ezelőtt egy szál táskával kidobott az esőbe egy hibás láb miatt, most élet-halál ura lett felette, a szemei megteltek könnyel.
— Daniel… — suttogta rekedten, remegő kézzel nyúlva előre. — Fiam… bocsáss meg…
Daniel lehajolt hozzá. Nem érintette meg a kezét, de a hangja megenyhült, bár a távolságot megőrizte.
— Nem a bocsánatodért vagyok itt, Héctor. Azért vagyok itt, mert orvos vagyok, és mert az édesanyám megtanított arra, hogy soha ne hagyjam cserben azt, aki szenved — mondta Daniel keményen, de emberségesen. — De ne feledd: a gyógyulásod után semmi közünk egymáshoz. Te választottad az utadat tizennyolc éve. Én pedig megépítettem a sajátomat.
III. RÉSZ: Az elszámolás órái
A műtő előtti váróban a feszültség szinte vágni lehetett. Veronica már rég eltűnt; amint meglátta, hogy a kórházi számlákat nem Héctortól fizettetik ki, hanem a fia intézménye veszi át a humanitárius gondozást, egyetlen szó nélkül elsétált a kijárat felé, magára hagyva a férfit, aki mindenét feláldozta érte.
Elena egy csésze feketekávét tartott a kezében. A büféből hozta, de alig ivott belőle. Mellette Daniel ült, immár köpeny nélkül, ingujjszárát felhajtva. A műtét sikerült: a szepszis terjedését megállították, a bal lábát sikerült megmenteni az amputációtól a korai beavatkozásnak köszönhetően, és a dialízis stabilizálta a vesefunkcióit. Héctor Valdés életben maradt.
— Hogy érzed magad? — kérdezte Elena puha hangon, a fiára pillantva.
Daniel mély levegőt vett, majd a mennyezetet bámulta.
— Furcsa, Anya. Egész életemben attól féltem, hogy ha egyszer újra meglátom, elönt a gyűlölet. Azt hittem, hogy a seb, amit okozott, sosem gyógyul be teljesen. De most, amikor ott feküdt a műtőasztalon, teljesen üresnek éreztem magam. Már nem haragszom rá. Sajnálom őt. Mert míg mi építettünk valamit a romokból, ő mindent elveszített: a méltóságát, a szeretetét, és végül önmagát is.
