— Mert te a lelkömet kaptad meg, Daniel — mondta Elena meleg mosollyal. — Nem a külsőségeket. Nem a vagyont. Hanem azt a szívírt, ami soha nem törik meg.
Egy órával később Hector ágyához léptek a VIP kórteremben. A férfi sápadtan, de tiszta tudattal feküdt a hófehér lepedők között. Az infúziós pumpa ritmikus csipogása töltötte be a szobát. Amikor meglátta Danielt és Elenát bejönni, a szemei elhomályosultak.
— Daniel… Elena… — nyögte ki gyengén. — Nem érdemlem meg. Tudom, hogy nem érdemlem meg.
Daniel a kórterem ablakához lépett, és kifelé nézett a Guadalajarai éjszakai fényekre.
— Igazad van, Héctor. Nem érdemled meg. De a gyógyuláshoz nem az érdem számít, hanem a kötelesség. A kezelésedet lefolytatjuk itt, a klinikán, amíg teljesen stabil nem leszel. Utána azonban a szociális munkások átveszik az esetedet. Nem lakhatsz nálunk, és nem kereshetsz minket többé.
Héctor lehajtotta a fejét. A könnyei csendesen áztatták a párnát. Nem volt mit mondania. Minden szavát elvitte a valóság rideg szele.
IV. RÉSZ: Epilógus – A méltóság ára
Három hónap telt el a történtek óta.
A Guadalajarai Metropolitan Kórház nagy előcsarnokában a reggeli nyüzsgés megszokott volt. Az emberek jöttek-mentek: betegek, ápolók, orvosok, látogatók. Az információs pultnál egy elegáns, sötétkék öltönyt viselő nő állt, aki most már büszkén, kiegyenesedett háttal intézte az adminisztrációs ügyeket. Elena Navarro arca kisimult; a múlt árnyai végleg elszálltak, átadva a helyüket a békének és a büszkeségnek.
A legfelső emeletről lefelé tartó lift ajtaja kinyílt.
Dr. Daniel Navarro lépett ki belőle. A fehér köpenye szabadon lobogott a léptei nyomán, de a gallérján feszülő aranyszínű névkitűző messziről ragyogott. Egy csapat fiatal rezidens követte őt, jegyzetfüzetekkel a kezükben, figyelve minden szavát, amit a legújabb nefrológiai eljárásokról mondott.
Daniel elhaladt az előcsarnok mellett, de mielőtt kiment volna a főbejáraton, megállt egy pillanatra. Az anyjára nézett.
