— A tegnap esti „csavargó” — javította ki Arthur fagyos mosollyal. Odalépett a tárgyalóasztalhoz, és levette a nyakából a piros sálat, majd gyengéden az asztalra fektette. — Tegnap este elromlott az autóm Midtownban a viharban. Úgy döntöttem, gyalog teszem meg a hátralévő pár utcát, és beugrom a saját leendő szállodámba, hogy megnézzem, hogyan bánnak az emberekkel, amikor senki sem látja őket. Nem fedtem fel magam. Csupán megfigyeltem.
Arthur tekintete Bryce Nolanre szegeződött.
— Maga, Mr. Nolan… elvette a pincérnőtől a jégvödört, és a fejemre öntötte a csikorgó fagyban, miközben azon nevetett, hogy megfagyok.
Bryce remegni kezdett, a szája szélén elhalványult az izzadság. — Mr. Pendelton… én nem tudtam! Azt hittem, maga…
— Azt hitte, egy nincstelen vagyok — vágott közbe Arthur halkan, de élve eltemető éllel. — És magának a nincstelen ember nem ember.
Ezután Celeste-re nézett, aki kétségbeesetten próbált hátrálni.
— Maga pedig, Miss Celeste… végignézte a kegyetlenséget. És amikor egyetlenegy munkatársa, egy fiatal házvezetőnő emberi irgalmat mutatott – átadott egy sálat és két törölközőt, hogy ne hűljön ki a testem –, maga kirúgta őt „lopás” címén. Azt mondta neki: „Karácsony van, de nem neked.”
Celeste lábai megremegtek, a könnyeivel küzdött. — Elnézést kérek, Sir! Csak a szálloda érdekeit védtem!
— Nem — felelte Arthur. — Maga a saját szívtelenségét védte. Tegnap este megkérdeztem Eveltyntől, hogy lesz-e valakinek ellenvetése a vezetőségben ez ellen a kegyetlenség ellen. Ha egyetlen ember is kiállt volna az igazságért, megtartottam volna önöket. De senki sem tiltakozott. Ezért most pontosan tudom, mit vettem meg. Vettem egy csodálatos épületet, amit megtisztítok a romlottságtól.
Arthur elnöki határozottsággal Evelynre nézett.
— Mr. Harrison, Mr. Nolan és Miss Celeste azonnali hatállyal el vannak bocsátva. A vagyonkezelőnk gondoskodik róla, hogy a szektorban senki se alkalmazza önöket vezetői pozícióban. Öt percük van elhagyni az épületet.
