hűség és a végrehajtás ára
A konyha asztalán a kávé kihűlt, de Antonio fejében mindez éles, fagyos tisztasággal kirajzolódott. A képernyőn villogó banki dokumentum – Óscar Salcedo tizennyolc milliós hitelvonala, amelyet Antonio ingatlana és pénzügyi garanciája fedezett – nem csupán egy üzleti papír volt. Ez volt a bizonyítéka annak, hogy a harmincéves barátság és a huszonnyolc éves házasság nem volt más, mint egy gondosan megtervezett, számító színjáték.
Rebeca visszalépett a konyhába egy pohár vízzel a kezében, az arcán azzal a türelmetlen, felsőbbrendű kifejezéssel, amellyel az utóbbi években egyre gyakrabban illette a férjét.
– Na, Antonio? Aláírod a papírokat, vagy végig akarod csinálni a bírósági huzavonát, amivel csak az időnket pazaroljuk? – kérdezte Rebeca, miközben leült a szemben lévő székre. – Óscar mondta, hogy ne is számíts arra, hogy a boltokon túl bármit is kapsz. Megérdemeljük ezt az új életet. Mi már mindketten továbbléptünk.
Antonio lassan lehajtotta a fejét, majd felnézett a feleségére. Nem volt a szemében könny, sem dühös kiáltás. Csak az a mély, csendes nyugalom, amit az ember akkor érez, amikor egy építkezésen felméri a repedéseket, és pontosan tudja, mikor kell meghúzni a bontókalapács zsinórját.
– Igazad van, Rebeca – mondta Antonio halkan. – Túl sokat dolgoztam az életemben ahhoz, hogy most felesleges vitákba bocsátkozzam. Ha ezt akarsz… legyen úgy. De adj még egy napot. Holnap reggel találkozunk a közjegyzőnél, és ott mindent elrendezünk.
Rebeca arca felragyogott a diadalittas elégedettségtől. Azt hitte, a megfélemlítés és a gazdagság ígérete végleg megtörte a férfit.
– Na ugye! Végre egy értelmes döntés tőled – mondta, majd letette a poharat, és a táskájáért nyúlt. – Akkor holnap reggel kilenckor az irodában. Óscar is ott lesz.
A következő huszonnégy órában Antonio nem a bíróságra ment, és nem is otthon ült magányosan. Kora hajnalban hívta a cég jogi képviselőjét, a banki hitelbizottság vezetőjét, valamint a lányát, Elizát, akinek régóta igaza volt a szüleik kapcsolatát illetően.
