– Óscar úr – kezdte a közjegyző hivatalos hangon. – A mai napon a Banco Mercantil hivatalosan felmondta a 18 millió pesós hitelkeretét. Mivel az Ön vállalkozásának pénzügyi hátterét kizárólag Antonio Salgado úr magánvagyona és ingatlankötvényei fedezték, a fedezet visszavonásra kerül.
Óscar mosolya azonnal letörlődött az arcáról. A szemei kiugradtak a helyükről, és a kezével az asztal szélébe kapaszkodott.
– Micsoda?! Micsoda felmondásról beszél?! Ez nem lehet! A hitel még három évig érvényes volt! Rebeca azt mondta…
– Rebeca nem bankár, Óscar – vágott közbe Antonio, és a hangja élesen, tisztán dörrent be a szobába. – Rebeca csak egy eszköz volt a kezedben, amivel azt hitted, rávehetsz, hogy vakon aláírjam a saját kifosztásomat. De elfelejtettél egy dolgot: a garancia, ami a te ügynökségedet életben tartotta, az én nevemhez kötődik. És a tegnapi nap folyamán – miután megláttam a te és a feleségem által aláírt tervezetet a hátam mögött – visszavontam az összes pénzügyi kötelezettségvállalásomat.
Rebeca arca hirtelen halotti sápadt lett. A táskája kiesett a kezéből, a rúzsok és a papírok szétgurultak a márványpadlón.
– Ó… Óscar… ez nem igaz, ugye? Azt mondtad, minden tiszta… azt mondtad, a villa a miénk…
Óscar hirtelen elveszítette az önuralmát. Felpattant a székből, az öklével az asztalra csapott, és Antonio arcába üvöltött:
– Te szemét! Tönkre akarsz tenni?! Mindenem benne van abban az ügynökségben! Az autók, a készlet, a telek! Ha visszavonod a garanciát, a bank azonnal lefoglal mindent! Csődbe megyek!
Antonio lassan felállt, és egyetlen lépéssel közelebb lépett a volt barátjához. A magassága, a harminc év alatt megszerzett csendes tekintély most olyan elemi erővel nehezedett Óscarra, hogy a férfi akaratlanul is hátranézett a kijárat felé.
