– Nem én teszlek tönkre, Óscar – mondta Antonio halkan, de könyörtelenül. – Te tetted tönkre magad abban a pillanatban, amikor azt hitted, hogy a hűséget meg lehet vásárolni, és hogy az a ember, aki életedben kenyeret adott, amikor éheztél, majd asszisztálni fog a saját elárulásodhoz. A telek, amelyen az ügynökséged áll, az enyém. A készletet a bank holnap reggel lefoglalja. És a te drága villád Puerta de Hierro-ban? Nos, a hitel, amiből vetted, szintén a cégem garanciájához volt kötve. Azt is viszi a bank.
Rebeca hisztérikusan zokogni kezdett, a falhoz rogyott, és a kezébe temette az arcát. A gazdagság, a luxusélet, a gyémántok és a sikeres férfi illúziója egyetlen pillanat alatt foszlott semmivé, mint a füst.
Három héttel később a Zapopan-i barkácsbolt lánc központi irodájában a délutáni napfény kellemesen melegítette a parkettát.
Antonio az íróasztalnál ült. A kávéja gőzölgött mellette, a képernyőn pedig a lánya, Elisa legfrissebb üzenete villogott, aki a hétvégén megígérte, hogy meglátogatja. A válás papírjai aláírásra kerültek; Rebeca – mindenféle vagyon nélkül, hiszen a házasságuk alatti vagyonmegosztás során kiderült, hogy a legtöbb rejtett számla és ingóság Óscar nevére volt bejegyezve, akit most a bankok és a hitelezők üldöztek – egy kis bérelt lakásban találta magát, miközben Óscar ügynöksége lakat alá került.
Antonio mély levegőt vett. Nem volt benne gyűlölet, sem keserűség. Csak az a mély, tiszta megnyugvás, amit az ember akkor érez, amikor a vihar elvonul, és a híd – amelyet egy életen át épített – szilárdan, megingathatatlanul áll a jövő felé vezető úton.
