Vanessa arca hirtelen olyan fehérité, mint a papír, amit tartottam. Megtántorodott, és a kezével a szoba ajtajának fafedetéhez kapott, hogy el ne essen.
– Ez… ez lehetetlen… – suttogta, és a hangja alig volt hallható. – Az apám… az apám meghalt. Minden vagyont… mindent ránkhagyott a végrendeletében. Nem maradt semmi! A cég, a ház, a számlák… mindent mi kaptunk!
– Valóban, Vanessa? – kérdeztem, és a szám szélén egy keserű, hideg mosoly futott át. – Tényleg mindent megkaptatok? Vagy csak azt hittétek, hogy mert Arthur nagypapa meghalt, és mert én csak egy csendes, türelmes lány voltam, akit ki lehet túrni a saját szobájából, soha nem fogtok szembenézni a számlával?
Az igazság gyökerei
Arthur Carter – az apai nagyapám – nem volt akármilyen ember. Évtizedekkel ezelőtt ő építette fel azt az ipari birodalmat, amelyből apám később megélt, és amelyet Vanessa anyja, majd maga Vanessa is megpróbált kisajátítani, amikor a nagyapa idős korában ágyhoz kötött lett.
Amikor apám elvette Vanessát, a nagypapám már akkor megmondta neki, hogy ez a házasság egyetlen dologról szól: a pénzről és a birtoklási vágyról. De apám elvakult volt. Hagyta, hogy Vanessa elszigeteljen tőle, hagyta, hogy a saját hús-vér lányát háttérbe szorítsák a mostohalány, Brielle javára.
Ami apámnak nem jutott eszébe – és amiről Vanessa soha nem álmodott volna –, az az volt, hogy a nagypapám nem a fiára bízta a legféltettebb vagyonát.
Rám bízta.
Hat hónappal ezelőtt, amikor a nagypapám a kórházi ágyán feküdt, és már senki sem látogatta meg Vánessáék közül, mert elfoglaltak voltak a divatbemutatókkal és a társasági eseményekkel, én ott voltam mellette minden egyes nap. Akkor adta át nekem a domboldali birtok – a régi, elfeledett, de hatalmas történelmi értékű Carter-rezidencia – teljes tulajdonjogát, valamint a családi alapítvány feletti felügyeleti jogot.
És ami a legfontosabb: a bizonyítékokat arra, hogy Vanessa az elmúlt három évben hogyan hamisította meg a nagypapa aláírásait, hogy elszívja a vagyon fennmaradó részét.
