Kiléptem a folyosóra, le a lépcsőn, át a nappalin, ahol egykor annyi éjszakát töltöttem egyedül, miközben ők a családi vacsorákon ünnepeltek nélkülem.
A bejárati ajtó nyitva állt.
A fekete luxus SUV sofőrje – egy magas, öltönyös biztonsági szakember – azonnal odalépett hozzám, kinyitotta a csomagtartót, és átvette tőlem a bőröndöt.
– Üdvözlöm a fedélzeten, Ms. Carter – mondta tiszteletteljesen.
– Köszönöm, Thomas – feleltem.
Bemásztam a hátsó ülésre. Az ajtó nehéz, tompa kattanással záródott be mögöttem, elválasztva a külvilágot a prémium kategóriás bőrülések csendjétől.
Ahogy a SUV elindult a kocsibeállón, még egyszer visszanéztem a házra. Apám ott állt a bejárati ajtóban, a feje lelógtatott, a vállai leereszkedtek. Vanessa pedig az ablakból nézett ki, az arcán a tiszta, fagyos gyűlölettel.
De már nem érdekelt.
A sofőr ráhajtott a főútra, és a jármű simán, magabiztosan vette az irányt a hegyek felé, ahol a domboldali birtok – az én igazi otthonom – várt rád.
A domboldali birtok
Negyven perc múlva a SUV egy hatalmas, kovácsoltvas kapu előtt állt meg, amely lassan, méltóságteljesen tárult ki előttünk.
A kocsibeálló két oldalán évszázados tölgyfák sorakoztak, a fák ágai alatt pedig a késő délutáni napfény aranyszínű szőnyegként terült el. A domb tetején ott állt a rezidencia: egy nagyrészt kőből és sötét fából épült, klasszikus stílusú birtok, amely egyszerre sugárzott erőt, történelmet és békét.
Amikor a kocsi megállt a főbejárat előtt, a kapuban egy idős, tiszteletteljes házvezetőnő, Mrs. Higgins várt rám, a kezében egy tál friss teával és a birtok hivatalos pecsétes könyvével.
– Isten hozta otthon, Ms. Carter – mondta Mrs. Higgins, és a szemeiben igazi, meleg öröm csillant meg. – Arthur úr nagyon büszke lenne ránk ma. Minden tiszta, minden a helyén van. Az ön szobája… a fenti nagyszoba, kilátással a völgyre… már kész van.
Kiszálltam a kocsiból, és mély levegőt vettem. A hegyi levegő hűvös volt, tiszta és illatos a fenyvesek és a vadvirágok illatától.
