– Család? – kérdeztem, és a hangomban annyi gúny volt, hogy azt nem lehetett félreérteni. – Milyen családról beszélsz, Vanessa? Arról a családról, amelyik huszonnégy órát adott nekem, hogy eltűnjek a saját szobáimból, mert Brielle-nek kellett a hely? Arról az apáról, aki meg sem mozdult, amikor a felesége kinyomott az otthonomból? Nem, Vanessa. Én nem dobgyuk ki a családot az utcára. Csak visszaveszem azt, ami mindig is az enyém volt.
A távozás
Brielle eddig szó nélkül állt a sarokban, de amikor megértette, hogy a domboldali birtok, a luxusélet, a pénz, amiből a divatos ruháit vették, mind odavan, hirtelen sírva fakadt.
– Anya… – zokogta Brielle, és a kabátja ujjával törölte a könnyeit. – Anya, mondd, hogy ez nem igaz! Hogy fogunk így élni? Mi lesz az autóimmal? A hitelkártyáimmal?!
Vanessa átölelte a lányát, de a tekintete még mindig égett a gyűlölettől, amikor rám nézett. Tudta, hogy vesztett. A sakktáblán nem volt már hová lépniük; minden bástyájuk leomlott.
Apám ott állt a szoba közepén, teljesen összetörve. A felesége hazugságai, a saját gyávasága és a lány elvesztése egyszerre zuhant rá.
– Brielle, szedd össze a holmidat – mondtam, miközben behúztam a bőröndöm cipzárját. – És te is, apa, ha akarsz. A domboldali birtok nagy. Van ott elég szoba. De egy valami biztos: onnantól kezdve nincsenek ultimátumok. Nincsenek megszégyenítések. És legfőképpen: nincsenek olyan emberek, akik azt hiszik, hogy a csendes embereket le lehet taposni.
Felkaptam a bőröndömet a földről, a kezembe vettem a domboldali birtok nehéz kulcscsomóját, amelyen a réz medálon a Carter-rezidencia felirat szerepelt.
Elindultam kifelé a szobából.
Apám megpróbált utánam lépni.
– Brielle… várj… beszéljünk még… én csak azt akartam…
– Tudom, apa, mit akartál – mondtam anélkül, hogy visszanéztem volna. – Azt akartad, hogy béke legyen. De a békét nem úgy kapja meg az ember, hogy behunyja a szemét a gonoszság előtt. A békét meg kell védeni.
