A folyosó felől hirtelen lépések hallatszottak. Frank lépett vissza a konyhába. Az arca kipirult, a szemében düh és idegesség bujkált.
– Mi ez a zsivaj? – kérdezte ingerülten, de amikor meglátta a felesége és a gyermekei arcát, a szavak megakadtak a torkán. – Lydia, hagyd abba ezt a drámát. Mondtam már, hogy a gyerekeket ne…
– Fogd be a szádat, Frank! – vágott közbe Lydia olyan éles hangon, hogy a férfi hátrahőkölt. Negyvenhárom év alatt soha, egyetlen alkalommal sem beszélt így a férjével. Frank eddigi élete során hozzászokott, hogy ő irányítja a medert, ő határozza meg, mi az elfogadható és mi a túlzás. Most azonban az asszony szemeben olyan erő égett, amely ellen a szokásos fegyverei – az ésszerűség, a gúnyos megnyugtatás – tehetetlenek voltak.
Lydia az asztalra hajolt, és a Daniel kezében lévő réz kulcsra mutatott.
– Ez a kulcs apám régi faházához tartozik az erdőben. Abhoz a kabinhoz, amit tavaly átírtunk. Vagyis… nem is átírtunk, ugye? – Lydia Danielre nézett. – A megyei pecsét azt mutatta, hogy a tulajdonjogot hat hónapja módosították. Nem Helen Ward nevére. Hacsak Helen nem egy álca volt. Hacsak a kapcsolat nem húsz éve ért véget, hanem most is él… csak nem Frankkel, hanem veled, Daniel. Vagy még inkább: apád segítségével, az ő tudtával, a cég pénzéből finanszírozva.
A szobában elszabadult a csend – az a fajta fojtogató csend, amely előtt a leleplezés vihara jár.
Daniel hirtelen felpattant az asztaltól, a széke hátradőlt és nagy robajjal a padlóra esett.
– Elég legyen! Istenem, Anya, te semmit sem értesz! Azt hiszed, te vagy itt az áldozat, aki felett mindannyian ítélkezünk? A cég… apám vagyona… évtizedek óta emiatt éltünk egy hazugságban!
– Miről beszélsz? – suttogta Emily, mire a könnyek már szabadon futottak az arcán. – Mi közöd van neked Helenhez?
