– Nem, Frank – mondta halkan, de határozottan. – Ez a ház az enyém volt. Apám hagyta rám, mielőtt még téged megismertelek volna. Csak éppen az adóbevallásokban és a papírokban te mindig elintézted, hogy a te neved szerepeljen legelöl, mert azt hitted, úgyis túl fáradt vagyok ahhoz, hogy ellenőrizzem. Holnap reggel az ügyvédem átküldi a papírokat. Az ingatlan a nevemre kerül, a cég pedig… nos, a cégauditálás eldönti, mi marad belőle, miután elszámoltok az eltűnt milliókkal.
Frank megkövült. Megértette, hogy vége. Az a nő, akit negyvenhárom éven át apró, csendes lépésekkel a sarokba szorított, akiről azt hitte, hogy teljesen az irányítása alatt áll, egyetlen pillanat alatt romba döntötte az egész felépítményt.
Lydia kilépett a tornácra, behúzta maga mögött az ajtót, és mély levegőt vett. A hűvös észak-karolinai éjszakai levegő megtöltötte a tüdőjét. Az utca végén lámpák gyulladtak a szomszédos házakban, az élet ment tovább a maga medrében. De ő már nem az a nő volt, aki reggel még a leveleket szedte össze az udvaron, miközben arra várt, hogy a férje észrevegye.
A táskájában a kulcs ott lapult. Nem a faházé – hanem a saját, valódi életéé, amit végre maga kezdhetett el megírni.
