Frank felnézett. A magabiztossága utolsó morzsái is elillantak. Megpróbált közelebb lépni Lydiához, a kezét kinyújtva:
– Lydia… kérlek. Hallgass meg. Nem akartam… Azért csináltam mindent, hogy a család ne hulljon szét. Hogy neked ne kelljen…
– Hogy nekem ne kelljen mi? – vágott közbe Lydia. A hangja most nem volt hangos; acélos volt és hideg, mint a tél. – Hogy nekem ne kelljen az igazsággal szembesülnöm? Hogy te maradhass a bölcs, ésszerű családfő, aki mindent kézben tart?
Lydia odalépett az asztalhoz. Felvette a réz kabinkulcsot, és a tenyerébe zárta. A fém hűvös volt, de a markában hamar átvette a teste melegét.
Aztán ragnézett Frankre, majd a fiára, Danielre, és végül a csendben zokogó lányára, Emilyre.
– A vacsora véget ért – mondta Lydia olyan határozott hangon, ami ellentmondást nem tűrt. – Azt akartátok, hogy ne csináljak jelenetet? Azt akartátok, hogy csendben nyeljem le a csalást, a hazugságokat és a megaláztatást, mint ahogy azt az elmúlt negyven évben mindig tőlem vártátok? Tévedtetek.
Lydia odasétált a bejárati ajtóhoz, kinyitotta, és kitárta a szélesre nyíló éjszakai levegőre. Az esőcseppek most már határozottabban kopogtak a tornácon, de a friss levegő betódult a fülledt konyhába, kisöpörve a hazugságok nehéz szagát.
– Mindannyiótoknak huszonnégy órát adok arra, hogy elhagyjátok ezt a házat – mondta Lydia, rájuk sem nézve. – Frank, a te holmid a garázsban lesz egy dobozban. Daniel, te pedig vidd a kulcsodat, és add át Helennek. Mondd meg neki, hogy a jövő héten az ügyvédem fog vele beszélni.
– Lydia, ezt nem teheted! – kiáltott fel Frank, miközben kétségbeesetten próbált utána lépni. – Hova akarsz menni? Ez az otthonunk! Ez az én házam is!
Lydia megállt az ajtóban. Megfordult, és a férfi szemébe nézett. Az arcán nem volt düh. Nem volt benne gyűlölet. Csak az a fajta mélységes, tiszta felszabadulás, amit csak az érezhet, aki végre letette a világ legsúlyosabb terhét.
