Daniel zihálva nézett a családjára. A titok súlya, amit hónapok óta cipel, most hirtelen utat tört magának, de nem megkönnyebbülést hozott, hanem mindent felégetett maga körül.
– Helen nem egy húszéves múltbeli szerető – mondta Daniel rekedt hangon, és a tekintete Frankre vándorolt, aki most halálsápadtan állt az ajtóban, mintha földbe gyökerezett volna a lába. – Helen… Helen apám másodlagos családjának a része. És nem tíz éve volt, hanem most is az. Apám nemcsak a saját vállalati kártyájáról fizette a luxusát, hanem egy új életet épített fel egy másik városban. És én… én fedeztem. Mert amikor rájöttem, apa nem börtönbe akart menni, és nem akarta, hogy elváljatok. A cég részvényeit átruházta rám a háttérben, cserébe azért, hogy hallgassak, és segítsek elsimítani a költségeket. A Chrysler… az nem Davidnek lett véve, anya. Azt Helen kapta. Csak Connor nevére regisztrálták, hogy ne lehessen visszakövetni a céghez!
A név elhangzása mint egy villámcsapás érte a szobát. Connor? De hát Connor és Megan…
– Várj… – döbbent meg Emily, a kezével a száját takarva. – Connor? A sógorom?
– Igen! – kiáltott fel Daniel. – Connor benne volt a nyakig! Azért költötték a cég pénzét, mert apám éveken át kifizette Connor titkos adósságait is, cserébe azért, hogy a felesége, Megan se tudjon semmiről, és hogy a család neve tiszta maradjon a nyilvánosság előtt. Egy hatalmas hálózat volt ez, anya! Egy pókháló, amit apa font körénk évtizedek alatt, és aminek mindannyian a rabjai vagyunk!
Lydia megállt. A testében futó hideg vér ellenére az elméje kristálytisztává vált. Négy évtized. Negyvenhárom évnyi házasság, vasárnapi vacsorák, karácsonyok, összetartó család látszata – mindez egy rothadó alapokra épült gyönyörű, drága homlokzat volt. Frank nemcsak egy viszonyt titkolt. Egy egész birodalmat épített a becstelenségre, a megfélemlítésre és a manipulációra, miközben ő, Lydia, ott ült a konyhában, és a mosogatásról meg a születésnapi tortákról gondoskodott.
