“A lányomat nem helyettesítette alkalmazott!” kiáltotta.
1. RÉSZ
“Fogd be azt a gyereket, vagy menj ki a parkból!” Egy nő kipattant a Retiro-tónál, miközben többen megfordultak, hogy megnézzék.
Adrián Vega a mellkasához szorította fiát. Hugo, 8 hónapos, majdnem egy órája sírt. Az arca lángolt, ökölbe szorította, és kétségbeesése mintha átragadt volna apjára. Adrián válaszolni akart, de alig suttogott bocsánatkérést.
35 évesen egy jelentős ingatlancéget vezetett Madridban. Egy hatalmas házban élt La Moraleja-ban, olyan autókat vezetett, amiket alig használt, és bármilyen szolgáltatásért ki tudott fizetni. Azonban azon a szombaton a tejtől foltos inget viselte, haja kócos volt, és elviselhetetlen bizonyosság volt: nem tudta, hogyan vigasztalja azt, akit a legjobban szeretett.
Inés, felesége, szülés szövődményei miatt halt meg. Hugo sosem ismerte meg őt, és Adrián még mindig nem tudta kiejteni a nevét anélkül, hogy a hangja remegett volna. A kabátját a folyosón tartotta, kedvenc bögréjét pedig a konyhában. Azt hitte, hogy ezeknek a dolgoknak a mozgatása olyan lenne, mintha újra elbúcsúznék.
Azóta öt gondozó hagyta el a házat. Egyikük sem volt alkalmatlan. Próbálták követni a gyermekorvos utasításait, rutinokat alakítani és enyhíteni a nehéz éjszakákat, de a kisfiú különösen feldühös lett, amikor átcserélték a karokat, amelyek tartották őt. Az utolsó dada 12 nap után kimerülten távozott. Adrian elkezdett gyanítani, hogy mindannyian ugyanazért mennek el: ő képtelen csendes otthont építeni.
Az anyósa, Mercedes sem segített. Minden héten meglátogattam Hugót, és Adriánt néztem olyan fájdalommal, ami néha szemrehányássá vált.
“A lányom tudta volna, mit kell tenni,” mondta neki előző nap.
Nem vitatkozott. Legbelül hónapok óta pontosan ugyanazt mondta.
Most elővett egy cumit, megnézte a pelenkát, felajánlotta az üveget, és fejben átgondolta az orvosi jeleket. Hugo mindent elutasított. Adrian egy padon ült, szemei nedvesek voltak, miközben a robogók és beszélgetések zaja mintha messziről jött volna.
