Ekkor állt meg egy fiatal nő néhány lépésre arrébb. Egy virágkosárat cipelt, amely kraft papírba csomagolt, és kopott tornacipőt hordott. A neve Alba Martín volt, 24 éves volt, és csokrokat szállított egy kis virágboltnak a Puerta de Alcalá közelében. Egy ávilai faluban nőtt fel, és segített nagymamájának a család gyermekeiről.
Nem kíváncsiságból közeledett, hanem mert látta, hogy Adrián alig bírja magát a kimerültségtől.
“Elnézést,” mondta óvatosan. Segítsek?
Adrian a munkától durvák kezére nézett, majd fia ázott arcára.
“Mindent kipróbáltam.
“Talán nem is kell mást kipróbálnom. Engedd, hogy egy pillanatra elvegyem?
Habozott. Ő idegen volt. De Hugót a mellkasához szorította, olyan nyugalommal nézett rá, amit egyetlen felnőtt sem tudott neki átadni azon a délutánon. Végül Adrián felállt, és rábízta a kisfiút.
És ami történt, amikor Alba elkezdte ringatni, az apát teljesen szóhoz sem juttatta.
2. RÉSZ
Alba nem mutatott be semmilyen trükköt. A vállához támasztotta Hugót, szorosan fogta a hátát, és lassan indulni kezdett, dúdolva egy altatódalt, amit a nagymamája tanított neki. Nem követelte, hogy hagyja abba a sírást. Halkan beszélt hozzá, várva, hogy levegőhöz jusson.
Először a sikolyok eltűntek. Aztán jöttek néhány halk csuklás. Néhány perccel később a fiú elaludt, kezét a kabátjába szorítva.
Adrian hitetlenkedve nézett az órájára.
“Hónapok óta próbálom elérni.
“Nem lesz mindig ilyen könnyű,” válaszolta. De lehet, hogy kevesebb változásra és több időre van szükséged ugyanazokkal az emberekkel. És neked is pihenned kell.
Ez a megjegyzés, amit hibátlanul mondtak ki, Adrián lehajtotta a tekintetét. Bevallotta neki Inést, a végtelen éjszakákat és a szégyent, amit minden alkalommal érzett, amikor egy gondozó elment.
Alba hallgatta anélkül, hogy félbeszakította volna. Ezután türelmesen visszaadta a gyereket, megtanítva neki, hogyan tartsa nyugodt a ringatást. Hugo kinyitotta a szemét, de nem sikított újra.
