2. RÉSZ
1. RÉSZ
Álvaro Cifuentes anyja meghalt, miközben fiáról kérdezett, miközben ő figyelmen kívül hagyta a kórházi hívásokat, hogy lezárjanak egy egymillió dolláros üzletet. Amikor végül megszabadult a búcsúból, szenteste 17:41-kor, már több mint 3 órája élettelen volt. A nővér csak annyit mondott neki, hogy Carmen a végéig várt, meggyőződve róla, hogy megérkezik.
Álvaro 36 éves volt, és egy 680 millió euró értékű technológiai céget vezetett Madridban. Az elmúlt 6 hétben azonban nem talált 40 percet anyjához Segoviában. Valami sürgős mindig előmerült. Mindig megígérte, hogy a következő vasárnap megy.
Aznap délután elhagyta az AZCA irodáit, partnereit pedig egy világító képernyő előtt hagyta. Céltalanul sétált a Plaza de Oriente-re, ahol a karácsonyi fények a Királyi Palota előtt ragyogtak. Leült egy nedves padra. A mobilján 7 elhagyott hívás volt, és egy üzenet Carmentől az előző este: “Ne dolgozz annyit, fiam. Megtartom neked a nugatodat.”
Nem sírt a szerencséjéért vagy a félrehagyott találkozóért. Sírt a lemondott étkezésekért és a lépcsőtisztító nőért, hogy fizessen a tanulmányaiért. Amikor megalapította első cégét, Carmen kölcsönadta neki a megtakarítást, hogy kicserélje a ház ablakait. Százzal szorozta vissza őket, de nem tudta visszaadni neki a elveszett időt.
“Uram, megsérült?” kérdezte egy halk hang.
Előtte egy fiú állt piros kabátban, gyapjú kalapot és arany táskát a kezében. Öt és fél éves volt, ahogy Álvaro megkérdezhette volna. Nico volt a neve. Szégyen és félelem nélkül néztem a könnyeit, mintha egy idegen segítése a szokásos karácsonyi feladatok része lenne.
Álvaro próbált mosolyogni, és biztosította, hogy jól van. Nico megrázta a fejét. Az anyja tanította meg felismerni a szomorúságot, magyarázta. Az üzletember, akit ez a kitartás lefegyverzett, bevallotta, hogy épp elveszítette az anyját. A fiú megdermedt. Aztán az arany zacskót a mellkasához nyomta.
“Nos, kölcsönadom neked az enyémet,” mondta. Nagyon jó öleléseket ad. És forró csokoládét készít, ha valakinek szomorú a szíve.
