Egy októberi reggel, miközben reggeliztek, Nico először hívta őt “Álvaro papa”-nak. Elena meglepődve felnézett a csészéjéből. Alvaro halkan kérdezte, hogy a fiú biztos-e benne, hogy így akarja. Nico azt válaszolta, hogy már van nála Marcos apja, de külön nevet is kellene annak, aki maradt, hogy befejezze a történeteket. Senki sem javította ki a szeretetét.
Amikor eljött egy újabb szenteste, visszatértek a Plaza de Oriente-re. Nem esett hó; Madridot az a száraz hideg borította, ami vörösíti a kezeket, és arra kényszerít, hogy nagyon közel járj egymáshoz. Pilar vacsorát készített Rosarióval, és otthon várta őket. Nico, aki most már hat és fél éves, ragaszkodott hozzá, hogy pontosan megtalálja azt a padot, ahol látta Álvarót sírni. Felismerte a mellette lévő görbe lámpaoszlopról.
Úgy ültek le, mint az első alkalommal, Nico középen volt. Kabátja zsebében ugyanazt az aranytáskát hordta, már összegyűrve, és bele két ajándékot tett. Elena számára egy rajz az egész családról egy asztal körül. Álvarónak Carmen receptjének egy másolata Nico által nagy, egyenetlen betűkkel írt kifejezéssel: “MA SENKI SEM ESZIK EGYEDÜL”.
Álvaro sírt, amikor elolvasta. A fiú aggódva nézett rá, és megkérdezte, hiányzik-e még mindig az anyja. Álvaro azt válaszolta, hogy igen, mindig hiányozni fog, de most már emlékezni is rá, ahogy mosolygott. Azt mondta neki, hogy Carmen nagyon szerette volna, és biztosan leült volna mellé, hogy hallgassa a bolygókról, halakról és űrhajókról beszélgetni.
“Amikor kölcsönadtam neked, anya, azt hittem, csak arra a vacsorára lesz,” mondta. De aztán rájöttem, hogy semmit sem veszítettem el. Most már több embert szerethetek, és már nem kell egyedül ülnöd.
Amikor felálltak a padról, Nico engedély nélkül nyújtotta neki a kezét. Álvaro elfogadta. Otthon négy tányér várt rájuk: egy szék Pilarnak, Marcos csillaga az ablaknál, és Carmen fényképe a polcon. Senki sem hiányzott az emlékből az a család emlékéből. És akik még mindig képesek voltak megölelni egymást, végre jelen voltak.
