Ezután jöttek séták Madrid Río-ban, történetek és délutánok nassolnivalói. Amikor az első szeretetjelek megjelentek, lassan mozogtak. Elena nem akarta, hogy Álvaro fizesse a lakbért vagy megoldja a munkaproblémáit egy áthelyezéssel. Még mindig tanár voltam, és büszke voltam rá. Megtanult segíteni anélkül, hogy döntéseket használna át: felvette Nicot, amikor neki volt egy megbeszélése, szerdánként főzött, és hallgatta, amikor ki kellett adni a lelkét. Legnagyobb kihívása nem a pénz adása volt, hanem hogy teljesítse az ígéretét.
Pilarnak tovább tartott, mire elfogadta az új helyzetet. Hónapokig hideg szavakkal válaszolt Elenának, és megkérdezte Nicot, emlékszik-e még az apjára. Egy délután a fiú megmutatott neki egy rajzot, amelyen Marcos áll egy csillag mellett, Elena a közepén, Álvaro pedig egy sárkányot tart a kezében. Pilar megkérdezte tőle, miért vette be azt az embert. Nico azt válaszolta, hogy az apja még mindig az ő apja, pedig most már van valaki, aki elviszi őt a parkba.
Elena meghívta Pilart egy nassolnivalóra, és Nico nélkül beszélgettek. Elmagyarázta, hogy soha nem fogja eltávolítani Marcos fényképeit, és nem akadályozná meg fiát abban, hogy apja történeteit hallgassa. De nem fogadta el, hogy anyósa az egyedüllétes évek számával mérte hűségét. Pilar végül bevallotta azt, amit sosem tudott kimondani: félt, hogy ha az a család újra boldog lesz, már nem lesz helye a fiának.
“Marcosnak mindig lesz helye,” válaszolta Elena. Nem kell becsuknom az élők ajtaját, hogy emlékezzek, kit veszítettünk el.
Pilar apránként értette, hogy Álvaro nem törölte el Marcost. Nyáron úgy döntöttek, hogy együtt élnek Nico iskolája közelében. Elena megtartotta a munkáját, barátságait és a szokásos látogatásokat Pilarhoz. Álvarónak még nehéz hetei voltak. De amikor nem érkezett meg vacsorára, szólt neki; Amikor megígérte, hogy iskolába megy, elment. Nem vált varázsütésre egy másik emberré. Megtanult megbízhatónak lenni.
