Hálaadáskor a családom mindenkinek vacsorát szolgált fel — majd átadták a 8 éves kislányomnak egy kutyatálat maradékokkal. A bátyám azt mondta neki: “A kutyák eszik utoljára — te vagy a ház kutyája.” Sírva futott el. Követtem őt. Két nappal később mindketten valami sikítására ébredtek…

1. fejezet: A rokonság
maradványai Mark Bennett mosolya sosem éri el igazán a szemét. Ez egy kiszámított, szinte építészeti homlokzat, amely arra szolgál, hogy meggyőzze a közösség oszlopáról. Azon a hálaadás napján, anyám házának előcsarnokában, úgy viselte azt a mosolyt, mint egy friss festékréteget egy rothadt kerítésen.
“Örülök, hogy látlak, Claire,” mondta hangos, hamis udvariassággal átitatva, ami borzongást okozott. És nézz rám, Lily! Úgy nő, mint egy gyom.
Még szorosabban megszorítottam a lányom kezét. Lily, mindössze nyolc éves és túl éles a korához képest, könnyedén hozzábújt az oldalamhoz. A kedvenc áfonyavörös ruháját viselte, haját ezüst szalagokkal fonva, amit negyven percet dolgoztam tökéletesíteni azon a reggelen. A másik kezében egy papírpulykát szorongatott, amit az iskolában készített. Flitterekkel volt borítva, és egy szép, lila filctollal írt kézírás: “Hálás vagyok a családomért.”
A konyhából a zsálya és sült baromfi illata szállt a levegőben, anyánk, Diane magas, átható hangjával együtt.
“A vacsora majdnem kész!” mondta, bár a hívásból nagyon hiányzott az öröm. Próbáld meg nem kínossá tenni a helyzetet, Claire. Ez egy ünnepi nap.