Az unokatestvérek gúnyosan mosolyogtak. Rob bácsi még csak fel sem nézett a tányérjáról. Anyám, Diane csak sóhajtott, miközben a boros poháráért nyúlt.
Lilyre néztem. Az arca kísérteties sápadtságot öltött. A szája egy apró, remegő “o”-ra nyílt, de nem jött ki hang. Aztán nehéz, néma könnyek kezdtek végiggördülni az arcán. A papírpulyka, amire annyira büszke volt, kicsúszott az öléből, és a földre repült, végül az asztal alatti porban kötött ki.
Abban a pillanatban nemcsak az a híd, amit annyira próbáltam fenntartani a család és köztem között. Elpárologt.
“Elnézést,” mondtam. A hangom mély volt, olyan hideg dühtől rezgett, hogy megfagyasztotta az ereimet.
Mark gúnyosan felvett egy kontyát.
“Felmentedés, Claire.” Ez vicc. A kislánynak alázatra kell tanítani. Mostanában túl elkényeztetett.
“Nem vicc volt, haFelhorkantam, olyan hirtelen felálltam, hogy a székem fülsiketítő nyikorgással a padlóra esett.
“Claire, az ég szerelmére,” morgott Diana, végre méltósággal nézve rám. Ne rontsd el a hálaadást. Lilynek meg kell tanulnia, hogy nem mindenkinek van joga előnyös bánásmódra csak azért, mert “nehézségeken megy keresztül”. Ülj le.
Lily már nem bírta tovább. Hátratolta az asztalt, kis teste remegett a zokogástól, majd a hátsó ajtóhoz vetette magát, és a marsó novemberi levegőbe menekült.
Nem szóltam nekik több szót. Nem kiabáltam. Nem dobtam a tálat Mark fejére, bár minden ösztönöm azt sikította, hogy tegyem meg. Egyszerűen megfordultam, és követtem a lányomat a sötétségbe.
Ahogy az ajtó becsukódott mögöttem, hallottam Mark gúnyos hangját:
“Ez az, menj el! Menj, ugatj a holdra!
Lilyt a garázs mögött kuporodva találtam, az árnyékban, ahol a ház fénye nem érte el. Olyan erősen remegett, hogy a fogai szó szerint csergődtek.
“Tényleg kutya vagyok, anya?” suttogta törött, apró hangon. Ezért nem akarnak minket itt?
Térdre ereszkedtem, figyelmen kívül hagyva a nedves koszot, ami beszennyezte a nadrágomat, és megöleltem.