1. RÉSZ

Apám vitte az utolsó takarót, miközben a 10 éves lányom az ölemben aludt, és amikor felébredtem, az egész családom eltűnt az erdőből.

Nemcsak a takaró hiányzott. Ők vitték el a két teherautót, a sátrakat, a hűtőt, az ételt és a mobiltelefonjainkat is. Azon a tisztáson, ahol héten vacsoráztunk előző este, csak nedves hamu és néhány gumiabroncs nyomai maradtak a sáron.

“Hol van a nagypapa?” kérdezte Renata, miközben a szemét dörzsölte.

Lucía Mendoza vagyok, 38 éves vagyok, és még soha nem éreztem ilyen pontos félelmet. Nem a haláltól való félelem volt. A lányomra néztem, és nem tudtam, hogyan állítsam meg.

Egy fa asztalon egy kővel tartott jegyzet állt.

“Néha mélypontra kell jutni, hogy megtanulj hallgatni.”

Felismertem a bátyám, Darío kézírását. Ő így is kirakta minden szó utolsó betűjét, pont úgy, mint amikor anyánknak írt üzeneteket. A papírt a kabátom belső zsebébe tettem.

Renata lila hátizsákja még mindig egy szék mellett volt. Két üveg vizet, három szelet zabkását, egy sárga öngyújtót és a plüss nyulat tartalmazott. Még esőkabátot sem kaptam. Nem térkép.

“Elfelejtettek minket?” Suttogta.

“Nem. Együtt fogunk kijutni innen.

Ígéretként mondtam, nem bizonyosságként.

Egy szurdokban voltunk a Querétaro Sierra Gordában, egy földdarabon, ahová apám egy lakkal zárt kapun keresztül tudott bejutni. Darío azt mondta, hogy ismeri az utat, és van egy város kevesebb mint egy órányira teherautóval. Gyalog, szurdok és az eső által eltörölt ösvények között más történet volt.

Nyolc héttel korábban eltemettem a férjemet, Thomast. 42 éves volt. A rák öt hónap alatt elnyelte, így Renatának és nekem egy túl csendes ház és egy együtt épített cég maradt.

A Bruma Café használt kávéfőzővel és egy apró helyszínnel indult Querétaróban. Tizenkét évvel később tizenegy fiókunk, 86 alkalmazottunk és szerződésünk volt a régió termelőivel. Én feleltem a pénzügyekért, Tomas pedig a műveletekért. A részvények 70%-a az enyém volt a vállalat alapítása óta. A többi az övé volt, és az utódlás rendezése előtt állt.