Újra megnéztem a teherautók nyomait. Nem hagytak el minket egy harc után. Querétaróból pontosan tudták, mit terveznek tenni.
2. RÉSZ
“Milyen történet, Renata?”
“Hogy egyedül akarsz maradni velem. Hogy annyira szomorú voltál apáért.
Száraz hányingert éreztem. Ugyanaz a magyarázat, amit Darío hetekig ismételt minden alkalommal, amikor megkérdőjeleztem a döntéseit: Lucía Tomás halála óta nem volt jól.
Nem tudtam senkit hívni, de még mindig tudtam gondolkodni. Átnéztem a helyszínt, mielőtt költöztünk. A karókat gondosan eltávolították, nem vészhelyzet húzta ki. A két teherautó elindult a kapu felé. A székem mellett egy kör alakú jel volt azon a dobozon, ahol Veronica tartotta a telefonokat. Ezeket a részleteket a cetli hátuljára írtam, és megtartottam egy narancssárga szalagszalagot, amit az asztal lábára ragasztottak.
Aztán szorosan megkötöztem Renata csizmáját. Emlékezett egy patakra, amin átkeltünk, amikor megérkeztünk. Lefelé követni jobbnak tűnt, mint vakon felmenni egy olyan kapunkhoz, amelyhez nem volt kulcsunk.
Előrenyomulunk, amíg folyó vizet nem találunk. Nem tudtam, hogy iható-e, ezért elintéztem, amit hordoztunk, és megtartottam az üres üvegeket. Naplementekor találunk egy mélyedést a sziklák között, ahol eltölthetjük az éjszakát. Renata egy szeletet evett; Megtartottam a morzsákat.
“Jön Dario bácsi?” kérdezte.
“Nem hiszem, lányom. Ezért kell magunkról gondoskodnunk.
A második napon az ösvény egy kőfalhoz torkollott. Vissza kellett mennünk a folyómedr mentén. A kezem kinyílt, amikor elcsúsztam, és egy pólószalagot tekertem rá. Egy elhagyatott dobozban főztem vizet, amit egy régi karám közelében találtunk, száraz ágakból és az öngyújtóból. Minden esőnél egyre nehezebb volt egy tűzgyújtás.
A harmadik napon felfedeztünk néhány szederet, amelyeket biztosan azonosíthattam. Keveset ettünk, de az íz először mosolyogtatta Renatát. Aznap délután egy vihar arra kényszerített, hogy menedéket keressünk egy párkány alatt. A negyedik napon még esett az eső. A lányom cipője nem száradt meg.
