Arthur hangja tisztán és magabiztosan csengett a folyosó hűvös levegőjében, miközben a szavai súlyosan lebegtek Victor Caldwell feje felett.
Victor arca hirtelen elveszítette a magabiztos, gőgös színét. A szemei idegesen cikáztak Arthur öreg, tiszteletet parancsoló tekintete és az én megviselt, munkától edzett kezem között.
– Rachmaninoff? – ismételte meg Victor dadogva, és a hangja most már messze nem volt olyan fennhéjázó, mint néhány perccel ezelőtt. – Ő… ő lenne az a Julian Mercer?
Mielőtt bárki válaszolhatott volna, a folyosó túlsó végéből határozott léptek zaja hallatszott. Dr. Miriam Shaw érkezett meg, elegáns sötétkék kosztümjében, a vállára terített meleg kendővel. Az arca kifejezetten feszült volt, amíg észre nem vette a csoportot a próbaajtó mellett.
– Mi folyik itt, Victor? – kérdezte Dr. Shaw hideg, ellentmondást nem tűrő hangon. – Kifejezetten kértem, hogy a mai estén minden a legnagyobb rendben legyen, különösen a vendégünkkel kapcsolatban. És ehelyett azt hallom a hangosbeszélőn, hogy a záródarab zongoristáját valaki megpróbálta kitiltani az épületből?
Victor hirtelen a főnöke felé fordult, a kezeivel a levegőben hadonászva próbált magyarázatot találni.
– Dr. Shaw, én… nem tudtam! A biztonsági előírások… a megjelenése… a kezei… nem számítottam arra, hogy egy elismert művész így… így néz ki. Nincs rajtuk öltöny, a táskája sem hivatalos, és…
– És te elfelejtetted, Victor, hogy az Ashford Konzervatórium nem egy divatbemutató, hanem a zene otthona – vágott közbe Dr. Shaw olyan éles hangon, hogy Victor szinte összemart magában. – Julian Mercer az a művész, aki tizenhat évvel ezelőtt megnyerte a nemzetközi versenyt, és az a zeneszerző, akinek a felesége, Elena, ennek az intézménynek a közösségi programját vezette. Ő az a meghívott vendégünk, aki kérésünkre elvállalta, hogy ma este utoljára leül ehhez a zongorához, nem a csillogásért, hanem az emlékért. És te… te elküldted a dolgozói váróterembe?
